Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Csengey Dénes: A Tejút lovasa (részlet egy monodrámából)
volt, s ha nem volt elegendő, az igazságos, bárha egyenlőtlen harcon veszve méltósággal bocsáthattunk lelkeinket ítélkező tekinteted elé. De a német, Uram! A hited lobogóját tornyára tűző Bécs! Buda helyett fővárosunk, királyunk székhelye! Az a város, az a birodalom, amelybe ügyeik intézésének hatalmát letetted! Elevenen nyúz bennünket, amit még a legkegyetlenebb vadász sem cselekszik meg a csapdájába esett állattal. És hozzá való hűségünket úgy bizonyíthatjuk meg, hogy nagy és még nagyobb serénységgel igyekszünk alkalmas felünket fordítani a jól megfent nyúzókés alá. S te tűrted és tűröd, Uram, hogy mindezt hited nevében cselekedje! (A szél tovább erősödik, Zrínyi megemeli a hangját.) Engedelmeddel történt, ami történt? Tudtad? Igen? (A számonkérés keserűségbe bicsaklik.) Szöges korbáccsal hozták a te hitedet ebbe a zavarodottságában ezerféle istent imádó országba, eb rúd on verték templomaidba még a nevedet vallókat is. Fegyveres prófétáid szemét elborította a vér, és a fanatikus tévhit, hogy az erőszak, a rettegés egyesíthet egy szétzúzott népet. A kardos angyalok tőled érkeztek, Uram? Te szúrattad ki (velük a felhők mögül sejlő arcodon más vonásokat látni vélők szemeit? Te vágattad le tőből az imára szabálytalanul kulcsolódó kezeket? Te tömettél földet a dörgedelmes hitvallások idején fiad nevét késedelemmel, vagy csak halkan elsuttogók torkába? S ha igen, tudtad, hogy mit cselekszel? Mert itt a sarkából minden hitet kifordítottát! (Erősödik a szél, közeledik a zúgás.) Minden oldalról fenyegetett állapotunkban, amikor a pogány ellen fordított kereszt alól menekültek a katonák, kerültek magyar hadak a református magyar Rákócziak ellen. Hívőid fegyverrel estek egymásnak! Kemény János, Kassára bevonulván, kihányatta a templomból az országodat ábrázoló képeket, a neked szentelt oltárra telepedve megszalonnázott, és bicskáját az oltárterí- tőbe törölte! S a várost visszafoglaló katolikus hadak Keményt is megfölözni akarva dúlták meg az akkor épp református kassai templomot, falainak tövébe térdeltek okádni, részegen hentergő párok alatt szennyesedett tovább a Kemény szalonnájától zsíros oltárterítő, vér és szemét árasztotta el a kőpadlót. A te házad volt az, Uram! Kétszeresen meggyalázva! És onnan szállnak hozzád most is az imák, úgy hallgasd őket! Ha ugyan hallod még ebben az ordításokat öklendezéssel, halálsikollyal vegyítő hangzavarban. Ez a te fülednek kedves zene? Az nem lehet, Uram! Lásd be, fogd végtelen elmédbe, hogy így nem lehetséges a hozzád való hűség! Nem tudjuk az utat, amely országod felé vezet, ölni, gyilkolni kényszerülnek azok, akik az ellenkezőjét teszik kötelező vallomássá. Itt állunk egy hosszú és rettenetes korszak végén. Testvér a testvérnek ellensége, barát barátnak árulója, apák és fiúk egymást káromlón megtagadva tövestől szakadtak ki a család minden időben tápláló, erőben megtartó talajából, mert minden törvényt, minden szokást, szerelmet, félelmet, adósságot, hűséget áthághatóvá tettünk egy hit, hited nevében, melytől népünk megmentését és eljövendő szabad életét reméltük. És ez a hit egymástól messzire szóródott porszemek sivataggá tette országunkat azzal, hogy mindent, ami még minket a magunk védelmére egy akaratban, egy lendületben mozgósíthatna, felszámolt önmaga elsőbbsége és egyedülvalósága nevében, s most nem védelmez, nem tud megvédeni minket, az uralmát biztosító hadjáratnak áldozatait, árváit. (Erősödik a szél, a vihar már egészen közel.) Szétestünk, Uram, mint egy csontjaitól fosztott test, láttam én ezt már régen. Láttad te is, látnod kellett. Miért sugalmaztad mégis, hogy van remény? 1026
