Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Egy népmonda feldolgozása - Paródiák II.

Nagy nevetés lett a vége, hanem nekem szeget ütött a fejembe. „Ezt én átnevelem” — gondoltam magamban. Megnyerem közös ügyünknek, a Nőgyógyász SE-nek. De arról még nem is szóltam, miként alapítottam ezt az új sport- egyesületet. Roppant egyszerű módszerrel. Kitéptem egy kockás írkalapot, ráírtam: NŐGYÓGYÁSZ SPORTEGYESÜLET. Tudtam ugyanis, hogy direktorunknak általában fogalma sincs, mi folyik a klinikán, kórházban. Azt is tapasztaltam már, hogy ezt nem szereti bevallani (tudniillik, hogy fogalma sincs, mi zajlik nálunk.) Erre a kiét tulajdonságára épült az én közösségi győzelmem. Négy rajzszeggel odaerősítettem a felcser-szoba ajtajára a papírt, mint valami csalit. A direktor rá is harapot. Besündörgött a szobába s szemével engem keresett. Sejtette, csakis én lehetek az elnök.

— Hát, hogy meneget a sportmunkánk, elvtársam?

Nekem se kellett több.

— Menni menne, csak a kassza üres.

— No, majd teszek én rá — kiáltott fel neofita buzgalommal. És segített, ezzel leplezte legjobban, hogy az ő tudtán kívül alapítottam egy egyesületet. Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Kaptunk tehát pénzt, felszerelést, mindent. A szülészetnek vettem egy telket, futballpályának, építettem rá egy takaros edzőkunyhót is magamnak (én voltam az elnök és edző). Hét szoba, hallos kunyhó volt, alig nagyobb, mint a csőszkunyhók a dinnyeföldek szélén Szatmárban, vagy Szabolcsban. A rádió és tévéantenna mellé még egy madárijesztőt is állítottam, hogy minél jobban hasonlítson gyermekkoromra. Az átkozott múltat ne feledje senki, amikor bőséges jelenünkben járunk. Volt benne bárszekrény: ezt berendeztem háztáji tyúkólnak, szolgálja a közösségi hasznot ez is. Igyekeztem minél puritánabb lenni. A falon volt egy festmény, tornász- lányokat ábrázolt, igencsak feszülős trikóban, mely minden rosszra csábító tagjukat kidomborítja. Ám éppen ezekkel a lányokkal szemben állt a Sztálin és a Rákosi elvtárs képe: még a tekintetük is a lányok felé nézett. No ez nem lesz jó, gondoltam, ez olyan, mintha ezekben a csinos lányokban gyönyörködnének. Napokig viaskodtam, melyik képet vegyem le, a Sztálinét, Rákosiét vagy a tornászlányokét. A józan bátorság kerekedett felül bennem és eltűntettem a csinos lányokat. Ám dialektikus érzékem később azt sugallta: tegyem inkább ki a tornászlányokat. Elvégre nem árt, ha tanulunk régi erényeinkből.

Közben igyekeztem álneveim Kurta II. Tivadart. Legelőszöris kiemeltem a termelésből, gondoltam, nem árt, ha ehelyett a dekadens munkakör (hullaház) helyett valami egészségesebb helyre kerül. Vigyáztam hát éberen dolgozóim egészségére, lelki épségére. Ki kellett hát neki találnom egy állást, ami akkoriban nem igen volt. (Ma már annyi állást lehet kitaláni, hálistennek, mint a pelyva.) Megtettem a lelki masszázs szakvezetőjének. Jól számítottam: a „lelki masszázs” olyan jól hangzott, hogy senki se merte megkérdezni, mi fán terem és szégyelltek volna bevallani, fogalmuk sincs, miféle mesterség. Roppant féltek, nehogy szakképzetleneknek látsszanak, műveletleneknek. így hát Kurta II. Tivadar egykori hullaházi segéderő mint lelki gyúró folytatta nálam tevékenységét. Ezért kapott fizetést, elég szépét, viszont nem ‘kellett dolgoznia. Annál többet futballozni. Szabadidejében pedig kiokítottam világkultúrából, mert bizony kezdetben az impresszárió szót hallva azt hitte: impresszionista festőről beszélek (vagy fordítva). Könyveket, albumokat kölcsönöztem neki (a sportegyesület könyvtárából), még arra is én tanítottam meg, hogy egy dollár hány forint, és egy márka hány dollár, és így tovább.

Én akkor már elvállaltam (harmadik műszakban) az egyesületi játék94