Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Egy népmonda feldolgozása - Paródiák II.
vezetést is. Így többnyire meccseinken én voltam a bíró is. Ahogy a labdát továbbítottam, máris számbakaptam fütyülőmet s rohantam, hogy résen legyek a szabálytalanságoknál. Volt úgy, hogy egyetlen meccsen minden minőségemben részt kellett vennem: mint egyesületi elnök (mert meg kellett nyitnom a sportünnepséget), mint edző (játékoscseréket hajtottam végre), mint játékos, mint csapatkapitány és végül, mint bíró. Csak így lehetett rendet teremteni, hiszen kiben is bízhattam volna meg jobban, mint épp saját magamban, akit csecsszopó gyerekkorom óta ösmerek s káderlapja számomra olyan, mint a tenyerem. Megbízhattam volna én az efféle hullaházi alkoholistákban, mégha (hatásomra) búcsút is mondtak a pesszimizmus, a dekadencia világának. Déhát: a vér csak nem válik vízzé. Kutyából csak nem lesz szalonna. Egyébiránt végtelenül megbíztam az emberekben. Nem egyszer — elismervény nélkül — adtam tizenöthúsz forintot (akkor még nagy pénz volt) valamelyik játékosnak, hogy szaladjon le a sarokra s vegyen nekem egy pár debrecenit tormával. Hittem átnevelhe- tőségükben, a fejlődésben. Ilyen körülmények között ért bennünket a sorsdöntő Nőgyógyász SE— Balatoni SAC mérkőzés. És az a bizonyos 11-es, amelyen áll vagy bukik: kapunk-e még egy sportpályát új, tágasabb edzőkunyhóval és prémiumot vagy sem? És Kurta II. nem rúgta be! De ez még semmi, szememmel hosszan követtem meccs után. Suttyomban néhány szót váltott a SAC vezető edzőjével s valamit zsebrevágott. — No az anyád átnevelt, kiművelt istenit — gondoltam magamban — ezt megkeserülöd! Kiderült, a Balatoni SAC-tól huszonötezer márkát kapott, ha nem rúgja be a 11-est. (Meg kell jegyeznem, én hallottam ugyan a meccsen, amint a SAC kapusa azt mondja jól hallhatóan Kurta II. felé: — Huszonöt! Ám én egészen jóhiszemű lévén azt hittem, hogy azt vitatja, nem 11, hanem huszonöt méteres büntetőrúgást kell végrehajtani. Ki gondolta volna, hogy a huszonöt — huszonötezer márkát jelent. A fülem hallatára beszélték tehát meg — tolvajnyelven.) Kurta II.—t kirúgattam, mehetett vissza a hullái közé, oda való. De előtte még jól megmostam a fejét. Erre hallatlan pimaszsággal azt válaszolta: — Hagytam magam lefizetni, mert csalódtam magában. — Bennem? — hűltem el. — Igen. Túl sokat ígért s keveset váltott be. — Mit ígértem én s mit nem váltottam be? — Nem maga mondta ezelőtt pontosan hat évvel nekem, hogy a rothadó kapitalista gazdaság még pontosan négy és fél hónap két nap három óra és tíz percig létezik? Én vártam ezt a dátumot, mit a messiást. Ehelyett... nem is folytatom. Hát gondoltam egyet s kezdett érdekelni az ő pénznemük is. Ilyes istentelen egy fickó volt! Csak azért nem zárattam be, mert nem akartam, hogy a tárgyaláson kompromittáljon bennünket, nőgyógyászokat. Megóvtuk a mérkőzést, le is nyilatkoztam egyébként a dolgot a Vízirendör című tavi-lapnak. Ebből nagy botrány lett. Sajtópert indítottak ellenem, mert a SAC-t „vitorlafoltozók sportklubjának” neveztem, ezzel egyesületi öntudatukat és büszkeségüket érte komoly sértés. Ök viszont a nőgyógyász SE-t „ki- hüvelyezőknek” csúfolták. Az egész mérkőzés alatt ez ment: „Vitorlafoltozók!” — kiabálták a mi szurkolóink. „Kihüvelyezők!” — így ők felénk. Ebből is látszott, az osztályharc minden formájában dúlt a Balaton partján, mint a búvópatak. Majdnem rámhúzták a vizeslepedőt (a pörben), de én gyorsan átszerződtem a Sellő SE-hez, épp a Balaton mellé, ahonnan jobban szemmel tarthattam a 95
