Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Bata Imre: Ráhangolódásunk egy költői műre

amely a lírának, mint mindig, most is kizárólagos tere és ideje, vagy ha tetszik, térideje, merő káosz. Ezt a rendetlenséget koordinálni csak úgy lehet, ha legalább két különböző elemre rendezhető. S ha ezt a rendet a költő meg tudja teremteni, a kaotikus halmaz rendezett alakká változik.

Két, egymásnak ellentmondó pontot keres az alaktalanságiban, de voltaképpen elég csak egyet találni, mivel a másik ott lesz majd, ahol ez az egyetlen nincsen. Az önéletrajz lineárisán kínálkozik a kezdet. A születés, a gyerekkor tere és ideje (térideje). Ez valóban annyira különbözik az egyenes többi szakasza mentén kialakítható térhez és időhöz (téridőhöz) képest, hogy máris megtalálta Cselényi a kettőre rendezés alapelvét: a gyermekkori éden és az eltűnt éden egymáshoz való viszonyítását. Ha mégsem ott találja meg a kitüntetett pontot, az reá, csakis reá jellemző.

Mert létezik egyáltalán az az éden? — hiszen ez valóság volt, híjával az édeni vonásoknak, „keselylábú csikókora” világa! Ez a parasztti életkörről startoló pálya — a Cselényié — irányát sose vesztette, mindig el és föl volt, és soha nem vissza. Amiben ezért éppúgy volt illúzió, mint annyi más nosztalgiában, de Cselényi nem hajlik kitüntetni azt a pontot, ahol élete eredt. Az ő kitüntetett pontja a csallóközi nagy árvíz. „Most jövök a Duna mellől, szememben még az út porával, talpamon a föld sarával...” Ez kompozíciójának prózai része, mégis átritmizáit — makámás — szöveg, kétütemű nyolcas fész- kelődik benne; előtte por, mögötte sár, mögötte víz, előtte föld, vagyis a kitüntetett pont — a hely! — a hatvanas évék természeti katasztrófája sújtotta Csallóköz. Nem vízözön, csak árvíz, mégis özön, hiszen egybefüggő zárt, így teljes világot sodort el; az ár után új föld és új ég következik.

Ez a test, ez a ház és ez a világ egyik pólusán az áradás borította paraszti világ, a másikon Pozsony, Párizs. Míg Odisszeusz távol bolyong, annyi minden történik a hátrahagyott világgal, s nem is a tündéri faluba, hanem az árvíz sújtotta vidékre fér vissza. Riporterként érkezett, s nem áll módjában ott sokat időzni. Minek is időznék, hiszen amit az ár elborított, sose lesz többé.

S ami kívül összeomlott, az emlékező tudatában (és tudattalanjában) romjaiban éppúgy, mint hajldani elevenségében, addig lesz, míg ez a riporter — a lírai hős — él. Levonulhatott az ár, de nem múlik az özön belső élményemléke. Két pólusú lélek —- személyiségszerkezet — e lírai hősé; a vízár öntötte gyermekkori világra tapad az egyik, a másik a „jönni-menni, jönni-menni”, lótni-futni mozgalmasságára. Erre a két pólusra rendeződik a káosz, így nyeri el alakját, a mítoszt. Ellentett kettős motívumok szavatolják e forma benső tagoltságát.

Külső rendje is van e mítosznak; ez a rend a számoké. A ciklusokat éppúgy a négyes szám jellemzi, mint az alapegységek rendjét; az árvíz-emlék ri- portázs-anyagát, mint az ennek ellenpólusán fölhabzott anyagot. De ez a négyesen halmozott rend szimmetrikus építmény is; tengely körül fordul. Ahol a tengely, ott a hetes szám is közbeavatkozik. Hét versnszakasz után elismétlődik fordított sorrendben az, ami a hét szakasz előtt sorjázott. A Jelen és történelem külső tagoltsága szerint tengelye körül forduló kerék (szerencsekerék?), • szimmetrikus konstrukció. A hetes számmal jellemzett tengely körül a négyessel, jelzett világ gördül tova; a négysarkú világ hetedhétország körül pörög.

Két, ellentett irányú erő, a forgásban keletkezett centrifugális és icentri- petális egyensúly-játékát érzékelteti e lírai nagyforma. A szédítő forgásban olykor azt érezhetni, hogy helyben állunk, olykor meg azt, hogy minden, ami különváló, egybefolyik, egybemosódik. A nyelv elemi szerkezetében érzékelteti ezt az ellentett irányú látványt a költő. Ha minden egybefolyni látszik, akkor az empirikusan tagolt látványt fölváltja az egybeláttatás expresszív ki996