Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Molnár Miklós: Analizált belvilágok (Mezey Katalin: Zöld vadon)
Analizált belvirágok MEZEY KATALIN: ZÖLD VADON A PRÓZASZÖVEGEKNEK az az univerzuma, melyben Mezey Katalin megmártja olvasóját: célszerűen elszegényített, néhány kitüntetett pontra redukált („hamis”) tudatok belvilága, szorongások, félelmek, agressziók és ellenagressziók, frusztrációk és viszontfrusztrációk telítette, érzékenyen megmunkált szövegtér. „Mindkét írás vallomástevője — mondja a szerző a Zöld vadon fülszövegében — téves elképzeléssel fordul a világhoz” (minden korok minden emberéhez hasonlóan). Mind a Két kudarc c. kisregény, mind a Búcsú c. elbeszélés (ezeket tartalmazza a kötet) „vallomástevő” szereplőnőjében kényszeres elemezhetnék (öntisztító szándék) munkál: fogalmi birtokba akarják venni önnön tudatukat, vergődő kísérleteket tesznek veszendőben levő énjük megragadására a társadalmi közegen belül és által. A prózaíróként ezzel a kötettel debütáló szerző nem annyira az ún. „külső valóságot”, sőt nem is a „valóságot” analizálja nyelvi munkájában, inkább a „valóság” felfogásának — sőt elemzésének — egy- egy sajátságos esetét és lehetőségét. A Két kudarc beszélője interiorizált létcsapdákban vergődik. A kisregény első része egy közoktatási nagyüzem futószalagvilágának elemeiből építkezik. Ismerős terep ez: nemcsak az irodalomból, hiszen mindenki megás át- (de nem sértetlenül túl-) élte, ám ha netán elfelejtettük részleteit, a nagyfokú társadalmi felelősséggel dolgozó újabb magyar szociológiaírás épp mostanában tárta és tárja fel egyre alaposabban. A szövegbeli kisvárosi iskola is kínosan ismerős: dologház, átnevelő intézet és büntetőtábor agyzsugorító, léleknyomorító koncentrátuma. A nevelési helyzet, mely rácsattan a „vallomástevőre” és fulladással fenyegeti: idomítok és idomítottak polip-szimbiózisa, egymásnak való patologikus kiszolgáltatottsága. A kelepcében rángó főszereplő személyisége a represszió mindennapos gyakorlatában egyre jobban el kell hogy torzuljon. Egyik válságból a másikba bukdácsol, eközben érik meg benne a döntés: nem óhajt nemiségét és nembeliségét veszejtő, idomított tanügyi bürokratává zülleni egy olyan nevelési rendszer szolgálatában, ahol a gyerekek megdolgozandó nyersanyagok, indoktrinálandó tömeglények: végsősoron felszámolandó ellenfelek; és az intézményesített tekintély az idomítok zavarodottságának, bűntudatának, félelmeinek, bosszúvágyának álcája. A tanterrornak itt leírt műhelyében az edukátor: fegyelmező automata, gondolatrendőr, tantervi ítéletvégrehajtó. Mezey Katalin szereplőnője sikertelenül próbálja környezetének „hamis” tudatait a maga kevésbé „hamis” tudataival kivédeni és megkontrázni. Genezisükben megjelenített megalázások, gyötrelmek, vesszőfutások árán ébred rá személyes tehetetlenségére. S midőn menekülni kényszerül e közoktatás fiktív színhelyéről (utolsó játszható alternatívának az látszott, hogy „nem veszi komolyan az iskolát, s a gyerekek nem veszik komolyan őt. (. ..) Nem törődik vele, hogy mit mondanak, mit képzelnek róla . . . Kiszolgáltatja magát.” Végül már nem akart „megmutatni senkinek semmit. Már csak azt akartam, hogy én is, ők is jól érezzük magunkat, amíg együtt vagyunk.”), bár személyes kudarcként éli s jeleníti meg alkalmatlanságát, társadalmi méretű csődöt jelent be. A kisregény második részében tárgyalt újabb kudarc ezt a felsülni, irháját menteni kényszerülő, számtalan sérelemtől cserzett edukátort éri. Ezúttal még bensőbb az a világ, amelyben befuccsol: az atomizálódott család, az antiszociális, ödipális kórközösség neurózis-tenyészetének belvilága. A szöveg mikrokozmosza: egy fullasztó — olykor már-már Céline-ien infernális — ménage á quatre, apa—anya—csecsemő— nagynéni közös lakásba, közös sorsba szorítottsága, egymásbavarrottsága. A szökevény pedagógusnő most saját gyermekét próbálja nevelni, s egyúttal rá akarja lőcsölni nagynéniére felvilágosultan fasisztoid nevelési módszereit: a nagynéni molyette, mézesmázos, giccsesen cuppogó — de mindenestül őszinte — gyerek iránti odaadását korszerűtlennek ítélvén. Mindez leginkább a gyereket sújtja, mert a különböző nevelési rögeszmék gyakorlóbábujává, kísérleti idiótává válik, s nem emberi céllehetőségként, hanem munkaeszközként és játékszerként kezelődik. A „vallomástevő” monológja szerint az első kudarcból semmit sem tanulva, megint csak „sokágú rendszabályok irá986
