Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Molnár Miklós: Analizált belvilágok (Mezey Katalin: Zöld vadon)
nyitották életünket. Én ismét «előmunkássá» lettem ... elviselhetetlen börtönt építettem magamnak a gyermek ellátásából.” Monomániává harapózik benne a nevelési düh. E szövegvilágban mind az iskolai, mind a családi nevelési helyzet derű és öröm, szeretet és gyöngédség nélküli, hiányzik belőle a teljes ’odafordulás’, a részvét és a részvétel; s a belső és a külső élet az erőszak, a büntetések, a bűntudat posztkeresztény légkörében zajlik. Felsejlik, hogy ha ebben a fikcionális univerzumban lehetséges volna is a világban feltűnő emberi egyedek méltóságának újradeklarálása, ha megteremtődhetne valamilyen alternatív együttcselekvési helyzet gyermekek és felnőttek családon belüli kapcsolatában, az ott kivívott szabadságot a represszív iskolarendszer (is) visszavonná és megtorolná, a — mondjuk — „marginális ellenkultúrában” úgy- ahogy szabadon kibontakozó zsenge egyéniségtől visszavenné autonómiáját. Nincs mentség, nincs ígéret ebben a szövegvilágban, nincs olyan kudarc, amit ne követne új s még újabb. Látszatesély sem kínálkozik arra, hogy agyonnevelt, tönkreidomított gyermekekből „jó nevelők” válhatnának felnőttkorukban. Mezey Katalin protagonis- tája másodjára a nukleáris családon belüli neveléssel idomítással vall kudarcot, és sokkal átfogóbb csődöt jelent be: (nem kimondottan s reflektáltan, de sugallva) a hagyományos nevelés ellenében a gyermek (ember) teljes felszabadítására és emancipációjára támaszt igényt. Ekként a Két kudarc pszicho-szociológiai tanulmány is (ha úgy tetszik). De nem fikcióvá stilizált dokumentum: tudatvilágot tár és épít fel, mindenkor irodalmi lehetőségekkel élve. A textus szerzője tudja, mit akar, talán túlságosan is; eltökélten dolgozik mondandójának kikristályosításán. Minden szövegen belüli viszonyt ért és birtokol; műve ily módon esztétikai hozadékú „magyarázat” inkább, megvilágítás és felmutatás, mintsem egy misztérium felfedése vagy megjelölése. Oly konzekvens és logikus, hogy mire végigolvasom, úgyszólván eltűnik minden előzmény: létrejön a megnevezés, s a szavak autodaféján a megnevezett megsemmisül. Az efféle szövegírásnak egyik lehetséges motivációja talán: kielégíteni a megértés, birtokba vevés, behatolás, a volonté de savoir (bildungsphilisteri) igényét —, számot vetve azzal is, hogy maga a megértendő, birtokba veendő, szavoálandó tárgy vagy terület legnagyobbrészt már adva van a hagyományos megismerési (kérdezési) módozatokban; bizonyos fokig vállalva tehát a megnevezés tautologikus szintjén való megrekedést, s kirekesztve új tárgyak és területek meghódítását és meghódíthatóságát. A Két kudarc c. kisregénynek pontosan kijelölt és elhatárolt tárgya van, „esetét” úgy mutatja be, hogy példázattá kristályosodhasson. A Búcsú c. elbeszélésnek más az architektúrája, kevésbé van valamilyen áttetsző tanulságra kihegyezve, kevésbé prekonstruált. A szerző, nem akarván mindenáron „révbe” jutni és juttatni, nem dolgozik omnipotens (de titkolt) tudással, mondatainak nem a végkifejlet ad funkcionális helyi értéket. A Búcsú: egy felsőmagyarországi falu (ezúttal nem közoktatási nagy-, hanem kerámiai kis-) üzemében dolgozó munkáslány miniatűr bildungsromanja — vagy inkább egy megíratlan bildungsroman egy fejezete. Ezúttal nem képzésről, hanem képződésről van szó. A Búcsú sem a bámész olvasó lelkére kötött „vallomás”; a lineari- zált belső monológban megjelenő történet az írásnak nagyobb szabadságát célozza — célozhatja —meg, mint a Két kudarc —: így az olvasó alkotótárssá válhat egy többértékű jelekből textúráit prezencia (egy irodalmi mikroklíma) létrehozásában. Nem is szociogramm ez az elbeszélés, legalábbis semmiképpen csak az: eredeti idegenségében, félkészségében, védtelenságébsn és titokzatosságában bontja ki (és tartja meg) alakjának világát. A belső mikrokozmosz tágas, a szöveg frissen lélegzik, jó olvasni (nem csupán kulináris értelemben), még ha kissé épületesen lekerekül is a végén: „A búcsúbeli bál kiosztotta szerepünket véglegesen. De azért egyelőre úgy tettünk, mintha semmit se tudnánk erről.” Ismétlem: Mezey Katalin prózaszövegeit szinte obszesszio- nális elemezhetnék hevíti. A hagyományosan felfogott, lehetőségeiben korántsem kimerített írás (mód) technikai tour-de-force-ként, produkcióként és kreációként emberi tudatokat tesz jelenlevővé az irodalmi érzékenység és befogadás számára. E szövegtermékek ezenkívül — önnön jelentéseiken túlra utalva — öntudatra ébresztő instrumentumként is működnek. A Zöld vadon c. könyv érvényes irodalomként artikulálódik bensőségesen kidolgozott szövegvilágával — de egyszersmind „üzenetére” is szükség van, mert ahogy Gide megjegyezte: „Ugyan mindent elmondtak már, de mert senki sem figyel, mindig újra kell kezdeni”. MOLNÁR MIKLÓS 987
