Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Mányoki Endre: Megközelítés (Fiatal költők és képzőművészek antológiája)
reshesse az ehhez megfelelő kifejezésformákat. S ha meggondoljuk, hogy ez a harc meghozta a maga eredményeit; kialakult az intézményrendszer, körülhatárolódott a cselekvés tere — konszolidálódott tehát — ha ellentmondásokkal terhesen is — a csehszlovákiai magyar kultúra helyzete, nos, akkor még bonyolultabbnak tűnik a kérdés: miért szűkül az irodalom bázisa manapság. Talán éppen azért, mert a meglévő keretek kitöltése mint feladat, törvényszerűen, jóval kevesebb energiát szabadít fel, mint azok egykori elfogadtatása, avagy későbbi áttörése. Persze, könnyen elképzelhető, hogy nem ez a valódi ok. Az azonban tény, kétségbe vonhatatlan, hogy ezekből a versekből éppen az energia hiányzik. Tétovák a célt és a feladatot illetően. Között vannak éppen, minden vonatkozásban. Valódi távlataik nem igen vannak, de a tárgyiasság iránt sem vonzódnak ellenállhatatlanul. Kissé tespedten szemlélődnek. Inkább a helyzetüket érzékeltetik, mintsem az útjaikat járják. Maradnak a maguk személyénél, s nem eljutnak oda. Az élmény, amiből a verseik születnek, merőben intellektuális, s ez könnyen kiszolgáltatja őket a hatásoknak, valamiféle — talán körvonalazható, mégis — testtelen, s mint ilyen, valójában érdektelen, képlékeny életérzésnek, „korhangulatnak”. Lemondanak az akcióról, s szinte görcsösen ragaszkodnak az elvonthoz. Meditálnak. De mivel nem maguk vonnak el, gondolkodásuk nem a mélység, hanem a magasság felé irányul. Ekképpen, holott minden elfojtott indulatuk a megértés igényét mutatja, rendre állítanak. De szinte valamennyi állításuk kozmikus magasságban lebeg a világ felett; majdhogynem használhatatlan. Olyan ez, mintha a solymász maga sem tudná, mire vadászik, s mégis elröptetné a madarat. A sólyom pedig, mi mást tehetne, kitárt szárnnyal köröz a vadász, s a vadászmező felett. És bár mindaz, amit elmondtam, megszorításokkal, rájuk is áll, szükségesnek tartom, hogy két költőről külön is beszéljek. Nem mintha teljesítményük (micsoda szörnyű szó ez egy művésszel kapcsolatban!) egyenletesebb lenne a társakénál, egyáltalán nem. De Kendi Mária és Soóky László hangja, nyelve és — mindenekelőtt — szemlélete némileg különbözik a többiekétől. Egyénibb, sajátosabb. Kendi kényszerítő hajlama az (ön)iróniára és a groteszkre, legjobb verseinek szigorú, szikár nyelve, valamint az elhallgatásos-kihagyásos verstechnika érett, már-már mesteri művelése; és Soókynak az olvasóban is szorongást keltő, félelmet ébresztő kis- emberi kiszolgáltatottsága, s az a tragikusan játékos kedv, amellyel magát e korántsem mulatságos helyzetben ábrázolni tudja, felmentve minket, olvasókat a kényszeredett együttérzés alól — mindez olyan plusz, amely további fejlődésükhöz — úgy vélem — többiekénél nagyobb távlatot biztosít. Miként a szerkesztő a válogatásnál, a kritikus is kockáztat a kiválasztásnál. De bár tévednék, s e hét pályakezdő egyaránt meghatározó költővé válna a csehszlovákiai, s az itthoni magyar irodalmat illetően is. Mert annyit, végezetül, még hozzá kell tennem, hogy az elmondottak (természetesen az utolsó bekezdés kivételével) mutatis mutandis a Magyarországon induló költőkre nézve is érvényesek. Sajnos. Minthogy a gondok is sokban hasonlóak. (Madách, 1980) MÄNYOKI ENDRE 985
