Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Berkes Tamás: A történetmondó beszédhelyzete (Grendel Lajos: Éleslövészet)
keveri az oknyomozó munka pátoszához- A szerző-szereplő — az igazi kutatókhoz hasonlóan — a város történetének forrásait tanulmányozza. Az Olsavszky-házban fellelt tekercsek lennének hivatottak a múlt és általában a történelmi jelenségek mibenlétét megvilágítani. Csakhogy a kibontakozó kép enyhén szólva ellentmondásos. A 17. század végi kortárs elbeszélők a történelmi anomáliák hínáros vízében mutatják fel különbejáratú igazságaikat, épületes történeteket ismerhetünk meg Lipót király vitézei és török illetve kuruc ellenfeleik áldatlan harcáról. Ráadásul a tekercsek narrátora kevés támpontot ad az elbeszélő számára, csupán az események leírására szorítkozik. A tekercseket homályos utalások teszik nehezen értelmezhetővé, írója látszólag tartózkodik az állásfoglalástól- Később megsejtjük, hogy a tekercsek névtelen szerzője egy tréfás kedvű vándordiák lehetett, aki valószínűleg felsőbb utasításra írta művét. Függelékként egy Habsburg-párti pamflettet illeszt beszámolójához, melynek szerzője az átlátszó ideológiai érveket felhőtlen önbizalommal zúdítja az olvasóra. Az Éleslövészet elbeszélője újabb vitairatokat és ellen-pamfletteket von be vizsgálatába, a történet mégis egyre reménytelenebbül összekuszálódik. Az egymást ócsárló történelmi figurák panoptikumában a mind bizarabb jelenetek általános érvényre emelkednek. A janicsároknál is janicsárabb alföldi legényeknek méltó párja lesz az elvetélt „reálpolitikus”, aki úgy akarja menteni, ami még menthető, hogy ezért a célért azt is feláldozza, amit tulajdonképpen meg akart menteni. Ebben a világban a történelem meghamisítója ostorozza a történelemhamisítókat, a vezérek szelíd hangja pedig az erőszak cinikus palástolása csupán.. Az elbeszélő addig kapkodja ide-oda a fejét, mígnem ő is szert tesz valamiféle kiábrándult bölcsességre. A családi hagyományokkal és apja történeteivel kiegészült források azt az érzést keltik benne, hogy ugyanarról az eseményről „mintha mindenki más történetet írna.” Az elbeszélő fokozatosan megszokja a történelmi klímát, mint beavatott személy maga is kedvet kap a szerepjátszásra, ami egyéniségétől különben sem idegen. (Bármily csábító, de az életrajzi értelemben vett írót és az elbeszélőt nem szabad összekeverni.) A narrátor beszédhelyzete ilymódon kap történelmi patinát, az eseményeket megszakító kiszólásai pedig a mindenkori írástudó gyötrelmes kötelességét karikí- rozzák- (Például: „tőled is kinyilatkoztatást várnak, te hülye! — az elb. megj.”) Grendel Lajos szerző-szereplője — a Hűtlenek című kötetből már ismert módon — megmérkőzik az áltörténeti, de a jelen szemszögéből egyetemes történelmi hitelességű jelenségekkel, ám a valóság minduntalan szamárfület mutat neki. Mit is tehet a történetmondó ebben a helyzetben? Munkájának eredményére gondolni sem mer, erőfeszítését inkább zárójelbe teszi: „előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd.” Nos, az alapkérdések természetesen tisztázódnak, a csapongó történetben könyörtelen logika érvényesül: „A csata eldőlt. Minden marad a régiben.” Az elbeszélő bárhogy halogatja, kénytelen szembenézni saját kalandozása eredményével: a leszámolás sikerült, a pusztulás egyetemes. A világvége azonban késik, saját eredményeinket viszont naponta számba kell vennünk. Az elbeszélő felismerte az önmagába záruló körök kényszerpályáját, s ez nem kevés. Aztán rendelkezik még valamivel, amely a történelmi csőd megelevenítése közben a démonok száműzésével is kecsegtet. (Legalábbis a könyv olvasásának idejére.) Nevezetesen: az elbeszélő lát. Látja például a református templom üszkös falait, mely mint sötét olajnyomat megkapaszkodott az időben. Látja önmagát is, amint rezignált hangulatban kenyeret pirít egy középeurópai szabványú felhőkarcoló tizenkettedik emeletén. Az okfejtések helyébe a kép érvényessége lép: „Az elbeszélő helyett úgyis a kép dönt majd.” A narrátor bizonyosságra lelt saját történetében, az arányokat mégsem véti el: nem komolyta- lankodik a „történelem magasztos hernyótalpain, hiszen könnyen maga is alájuk kerülhet.” Az Éleslövészet hangsúlyozottan megcsinált irodalmi alkotás, az olvasó egy pillanatra sem felejti el, hogy könyvet tart a kezében. Mégis, az elbeszélő az irodalmi- sággal szemben ironikusan keserű. A könyv második részében, a történelmi hercehurcák után öntudatosan sarokba vágja az irodalom néven pöffeszkedő kacatokat is. Keserű irónia semmisíti meg a kicsinyes szerkesztőségi praktikákat, hétköznapi környezetének fojtogató sivárságát. A második leszámolás retorikus kerete: „Ha az el983
