Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Fülöp Gábor: Fogantatás, csodapapucs (versek)
M. PÁSZTOR JÓZSEF A Társadalmi Szemle — a szocialista irodalomért 1931—1980 A magyar munkásmozgalom forradalmi pártja elméleti-ideológiai tevékenységében mindenkor figyelmet fordított a kultúra, az irodalmi és művészeti élet elméleti-esztétikai problémáira. A magyar kommunista mozgalom ötvenéves társadalomtudományi folyóirata, a Társadalmi Szemle köteteit tanulmányozva képet kapunk a párt elméleti és kritikai álláspontjáról az irodalom és művészet történelem által felvetett kérdéseiben. A gazdag anyagból három korszak írásait emeljük ki: az 1931—33-as évekét, a népi demokratikus forradalom győzelméért — a felszabadulás után — folytatott harc korszakának termékeit és az irodalom ideológiai konszolidálódását szolgáló dokumentumokat az 1957 utáni tíz évből. A „PROLETÁR-FORRADALMI” MŰVÉSZETÉRT Az 1910—20-as évek fordulója a proletártömegek forradalmi felkelésének időszaka volt Európában; e küzdelmekben születtek meg a kommunista pártok s váltak politikai-társadalmi tényezővé. A munkásosztály politikai törekvéseit támogató írók és művészek alkotó munkájukat is a harc szolgálatába akarták állítani; amivel együtt járt az új elméleti és esztétikai problémák felszínre kerülése és azok megválaszolásának igénye. A győztes proletárdiktatúra országában: a Szovjetunióban ez a kulturális forradalom által felvetett, égetően aktuális elméleti és gyakorlati kérdés volt. Európa szellemi életében elsősorban a weimari Németország szocialista értelmisége folytatott eleven és aktív alkotó és kritikai tevékenységet e problémák megválaszolása érdekében. A magyar munkásmozgalom írói és teoretikusai — a Tanácsköztársaság bukása után — a bécsi, a berlini és a moszkvai emigrációban végeztek alkotó munkát. A hazai szocialista sajtóban szintén élénk vita folyt a munkásmozgalom politikai törekvéseit szolgáló irodalom és művészet milyenségéről. A probléma felvetése és igényes megválaszolása szempontjából az első jelentős eszmecsere a Népszava hasábjain zajlott le 1925 második felében. A vita elindítója a Bécsben élő Kassák Lajos volt, aki „Munkásmozgalom és művészet” címmel cikksorozatot tett közzé, melyben a félévszázados „szociáldemokrata” proletárirodalom és -művészet anakronizmusát mutatta meg. Saját esztétikai és kritikai nézeteit — hazatérése után — a Dokumentum majd a Munka c. folyóirataiban fejtette ki részletesen. A kommunista mozgalom íróinak új esztétikája 1927-től kapott szélesebb sajtónyilvánosságot Magyarországon. Illyés Gyula az Üj Föld programcikkében Komját Aladár, Barta Sándor és Uitz Béla nevével fémjelzett „osztályművészetet” állította példaképnek, mert — mint írta — „az ő modernségük mindenek előtt az embertartalom újszerűségéből következik”. Illyés szeme előtt a francia és német proletárirodalmi mozgalom lebegett, mely az avantgarde aktivista magatartás és forma-forradalom stíluseszközeivel lépett a nyilvánosság elé. A 100% — 1927 és 1929 között — szintén ezen az elvi alapon állva ítélte meg az irodalmat, s — többek között — Lukács György elméleti és publicisztikai írásai a „népi mozgalom kezdeteiről” adtak helyes marxista értékelést. József Attila ars poeticájának teoretikus megfogalmazásai is 1928-tól jelentek meg. A ToIZ-ban az „Ady-vízió”, Az Előőrs-ben Pintér Jenő irodalomtörténetének, a Kortórs-ban a francia nyelvű magyar irodalomtörténetnek a kritikája; s 958
