Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék V.

tottam neki a virágot. Éppen Bársony Rózsi színésznő volt nála egy csomó fotóriporter társaságában. Az utána következő héten a „Színházi Élet” című lap lehozta Kalmár Jenőről és Bársony Rózsiról a közös fotót. Évtizedekkel később a Népstadionban üldögéltem egy elég érdektelen meccset nézve, amikor hátrafelé nézve, néhány sorral mögöttem megpillantottam Koffán Károly kollégámat, aki zavartan elnézett, amikor észrevette, hogy látom. Egy kicsit „játszottam” vele: rápillantottam — elnézett, és amikor megelégeltem zavarát, föl- slattyogtam hozzá, és megkérdeztem: Mi az, Karcsikám, te is hódolsz ennek a vulger-sportnak? — Hát — mondta Koffán —, tudod, Bandikám, „rákaptam” .... Mándy Iván, Zelk Zoltán és Kormos Pista soha nem szégyelltek futball opciójukat. És magam, ha nem lennék évek óta beteg, még mindig kijárnék, mert ha fiatalságom el is múlt, de mazochizmusom megmaradt: Szegény MTK, és még szegényebb drukkerei, egyre kevesebben a szenvedők közül.

A régi időkben nem voltak sem „hátvédek”, sem „fedezetek”, hanem bek- kek és halfok voltak. Nem volt „szöglet”, hanem korner volt, és „partvonal” sem volt, hanem taccs. A „játékvezetőt” bírónak hívtuk, és a drukkolást nem neveztük „szurkolásnak”. A „büntető” 11-es volt, és a labdát senkinek sem jutott eszébe „pettyesnek” becézni, mint mostanában. A „libásokat” batyusoknak nevezték, és a nagy magyarosító kampány megfeledkezett nevet adni a fanatizált, reakciós drukkertábornak. Nem voltam sikeres játékos, de a Simor utca és Hungária körút sarkán levő Ganz-pályán a negyedik polgári A. és B. osztály közi meccsen (nem „találkozón”) a B. csapat bal-bekkje voltam, és egy korner- rúgáshoz bátran felfutottam. A sarokról beívelt labdát az egyik csatárunk iszonytató erővel a kapufára rúgta, és az onnan visszapattanó labdát szép nyugodtan az üres kapuba gurítottam. Bevallom: mámorító érzés volt, amit még az sem keserített meg, hogy Perényi tornatanár, aki egyben bíró volt és a mi játékosunk is, gúnyos, de mégis elismerő félmosoly kíséretében annyit mondott: „Nocsak, a rongy árvaházi”... Hat-kettőre kikaptunk!... Legjobb barátommal, Lux Lászlóval a napi hagyományos telefonbeszélgetéseken túl, szerda és szombati napokon „telefonügyeletet” tartunk az alapos meccs-,kiértékelések” érdekében. Jövőre, ha megéljük, ünnepeljük majd félévszázados barátságunkat. Itt bevallom most, hogy ami feléje vonzott az első pillanattól fogva, az szellemének kihegyezettsége, humorának utánozhatatlan áradása, szó- és fogalomképzéseinek szürrealisztikuma, a valódi groteszkhez való érzéke, és a nyelvi szerkezetek dadaizmussal való szaturálása. Lenyűgöző emlékezőtehetsége sokirányú, nemcsak a magyar líra kiapadhatatlan forrását idézte meg olyan memóriabőséggel, ami szinte hihetetlen, de felsorolja a VAC, a BRSC és jóformán valamennyi elsőosztályú amatőr és profi játékos nevét a tízes évek végétől szinte napjainkig. 1935-ben együtt csavarogtunk pár hetet Ausztriában, ahol mint csavargó koldusok éltünk napról napra, és jártunk faluról falura, városról városra. Lux Laci ma is pontosan tudja, hogy Neukirchenben milyen utcában lakott X. Y., akit ennyire, vagy annyira „vágtunk meg”. A grazi hitközség elnökének a nevére éppen úgy emlékszik, mint az innsbrucki nagykereskedő utcájának nevére és a házszámra. Szülőhazája Rákosfalva. „— Lacikám, nem tudsz valahol egy jó temetést?” — Ezt szoktam néha megkérdezni tőle, mivel nagyon félek a haláltól. Az asztal alatt kisfiámmal „kutyást” játszott, és a nagy ugatás alatt fiam véletlenül arcon köpte Lacit. — Tudod mit, Pisti? — Játsszunk inkább „szárazkutyát”! Ennek is több mint harminc éve már. — Bezzeg minden másképp lenne, ha Orth Gyuri még élne, de hát az „igazak” magunkra hagynak minket. — Egy szép nap arra ébredek, hogy képtelen leszek felébredni...

65