Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Költő a háborúról. Pilinszky János: Harbach 1944
tanulmány POMOGÄTS BÉLA Költő a háborúról PILINSZKY JÁNOS: HARBACH 1944 Ha van élmény, amely egy egész költői életművet megszab, Pilinszky János számára a második világháború az. Pedig személyében nem volt áldozata a megnyíló pokolnak, csupán tanúja volt a fasizmus rémtetteinek. Fiatal költőként előkelő irodalmi folyóiratokban: a Magyar Csillagban, az Ezüstkorban és a Vigíliában mutatkozott be. Mind szorong óbb szívvel figyelte a háborús öldöklésről érkező híreket. 1944 őszén hívták be katonának, pár hónap múlva Németországba került. Ott ismerte meg igazán a fasizmus kegyetlen valóságát és a háború gyilkos természetét. Halálra szánt foglyokat látott és rombadőlt városokat. S midőn a béke első napjaiban megnyíltak a koncentrációs lágerek kapui, és fény derült a tömeggyilkosságokra, a gázkamrákra és krematóriumokra, a fiatal költőt véglegesen hatalmába kerítette a borzalom. Szorongó szívvel élt addig is. Korai költészete igazolja, hogy eredendően boldogtalannak érezte magát. Sőt az egész emberiséget: meggyötört árvának az ég hideg csillagai alatt. A háborús tapasztalat mintha igazolta volna szorongásait. Történelmi botránynak tekintette a háborút, a háláltáborökat. Botránynak, amely bemocskolta az egész emberiséget, és beárnyékolta a kétezer éves európai civilizációt. „Auschwitz ma múzeum — mondja Ars poetica helyett című írásában. — Falai közt a múlt — s bizonyos értelemben valamennyiünk múltja — azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb.” Ami megtörtént, véli, mindörökre visszavonhatatlan. Az emberiség bűnbe esett, és e bűn káind bélyegét csak a megváltás törölheti el. Az ember létét és történelmét érintő reménytelenség az egész világra kivetül. Jellemző, hogy Pilinszky János költészetéből szinte hiányzik a természet. Verseinek képi anyagát a csupasz tárgyi világ, a rideg nagyvárosi környezet, a pusztulásról szőtt látomás adja. Homokban heverő szegek, „plakátmagányban ázó éjjelek”, sivár csontmezők. Lírai hőse magányos és boldogtalan, cél nélkül bolyong, vagy mindentől megfosztva áll a semmi előtt. „így indulok. Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van” — hangzik a reménytelen önvallomás az Apokrif soraiban. Hol talál Oltalmat e végső javadból ki vetkeztetett emberi személyiség? Akinek puszta létén kívül semmije sincsen, s bizalmát régen elveszítette a mindenség rendje vagy az emberiség haladása iránt. Pilinszky a megváltásban bízik, a végső isteni mozdulatban, amely az idők végeztével rendet visz a világ káoszába, és értelmet ad az emberi létnek. Misztikus költő lenne? Inkább istenkereső. A magyar költészet régi hagyományának: Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Ady Endre és Babits Mihály is66
