Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - SZEMLE - Szánto Ágnes: A viszályokon át
Garai Gábor: A viszályokon át .,Mit olvasunk, ez nem az eszmén múlik, hanem a matérián” — véli Tandori Dezső A zsalu sarokvasában; .az eszmén múlik, milyen embernek tartatunk — hiszi Garai Gábor más oldalára, új assziociációs rendszerbe lendítve e szót legfrissebb kötetében. Nem költő szól hozzánk „a viszályokon át”, hanem irodalompolitikus: a sorsot osztó pálaytársakra, példaadó elődökre s ígéretes kezdőkre fi- gyelmező kritikus szerkesztő, a hazai és egyetemes korproblémákra érzékeny olvasó — Garai Gábor, az ember. Részletes önéletrajzában egyetemi meghurcoltatását kommentálva maga csúsztatja a hangsúlyt irodalomról a politikára: ,, . . . akkoriban (máig is) a marxizmus és a politikai gazdaságtan az irodalomnál sokkal jobban érdekelt engem.” Költőtől — mert nevével e hivatás asszociálódik először mégis — meghökkenve fogadhatnék e vallomást, ha ars poeticáját több vonással nem kontúrozta volna már jó előre. Így az önéletrajz az első fejezet záró darabjaként csupán sommásan megerősíti feltevésünket: politikai elkötelezettségtől fűtött egyéniség markáns vonásai rajzolódnak e könyvben. Nem csupán az önarckép változatai, de a Költők között, az Irodalom és valóság s az Élőszóval fejezetének portréi vagy szűkszavú vázlatai is írójukról vallanak elsősorban. A bevezető fejezet hitvallása ismétlődik vagy gyűrűzik tovább a következő háromban. Szerzőnk hiszi, nem lehetetlen „keresni a szót, mely közösséget teremt, áthidalja a lélek magányát: keresni a szót, az igazat, mely” összeköti saját népével „és a világ minden népével: köszönteni a tavaszt, az élet születését, a napkeltét, a szerelmet, tiltakozni a nyomorúság, a megaláztatás, a gyanakvás, a közöny és a halál ellen.” Nem véletlen, hogy kikről szól Garai, s az sem, mit emel ki művészetükből. Sőt — mily árulkodó fogás! — olykor nem is művűiket, bevallottan inkább személyiségük kvalitásait mérlegeli, dicséri. A maga emberi programját kéri számon s igazolja egyszersmind a kínálkozó példákkal. „Az élet igazságosságába vetett hitét” a „Bolond Istók-Petőifi”-vel, a béke, a haladásba természettől kapott s az ember által alkotott értékek melletti elkötelezettséget Zrínyitől Adyn át szinte valamennyiükkel, az életszerelemnek az elmúlás fölött aratott „páratlan és tudatos diadalát” Devecseri Gábor utolsó hónapjaival; az emberi küzdelem szükségét a Nagy László-i „Úgy szeresd: magadat el ne vétsd” parancsával. De személyes tettei: költőtársak útját követő, .segíteni mindenkor kész figyelme, műfordítói tevékenysége, az Írószövetség képviseletében tett külföldi útjai, s a tapasztalatok nyomán föltoluló öröm vagy döbbent tettvágy is ars poeticájának őszinteségét igazolják. E feladatvállalást hangsúlyozza könyvének kompozíciója is: >a hitvallás szavai, a kortársi, a múltbeli s a személyes példák után kötetet záró gesztusként névtelen — tehát valamennyi — ifjú írótánsa szívébe próbálja vésni tapasztalatokkal megedzett hitét, valamennyiük emberi s művészi kötelességét, íróvá válásuk feltételeit. Nem elég a tehetség, a szívósság s a hit. E hivatás .szolgálat: .szolgálata népnek, hazának „s ezen a közös földgolyón összezsúfolódott .testvéri emberiségnek.” De hogy a kompozícióval kapcsolatban fenntartásunkat se hallgassuk el, szóvá kell tennünk a kötet gyakori átfedéseit. A műfordítás gondjain meditálva 606
