Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - SZEMLE - Szánto Ágnes: A viszályokon át

ismételten hiányolja a műfordítói teljesítmények kritikai értékelését — a fordító magára, legföljebb a szakmabeliekre hagyatottságát panaszolva — előbb a 100., majd a 123. oldalon; a hazai fordításelmélet és -gyakorlat vázlatos történetét pedig a 100—101., a 111—112. és a 124. oldalon is áttekinti. Tudjuk, e hiányokat — más-más időben megjelenő cikkekről lóvén szó — nem lehet elégszer fájlalni. Ám kötetbe gyűjtve megváltozott környezetük akusztikája. A viszave-r-ő-dés rontja, -semmint erősíti hangjukat. Hasznos lett volna hát szigorúbban átfésülni az anyagot, -s az összhatás érdekében kihúzni a iszószaporíitó fölösleget.

Műfaji sokszínűségében munkás hétköznapokról és ünnepekről árulkodik e kötet. Az esszék, kritikák, élménybeszámolók, halotti búcsúztatók, könyvheti megnyitók, néhány szavas vázlatok s az emléktábla-avató más-más lehetőségei egy politikus művész megnyilatkozásának. Am alig néhány kivétellel közös jellemzőjük, hogy nem adnak módot ehnélyül-tebb, több szempontú elemzésre; írók, költők differenciáltabb értékelésére, bátrabb minősítésére, netán mélységeik für- készésére. Minden bizonnyal e terjedelembeli és műfaji kötöttség -az oka, hogy kissé csalódottan forgatjuk e kötetet. Ügy érezzük, a határozottan s elismerésre méltóan kirajzolódó eszmei, emberi igény mögött — nem is mellett! — méltatlanul elsikkad a művészi, esztétikai -számvetés, s az intellektuális -minőségek mérlegelése.

Ebből ered bizonytalanságunk: vajon kinek szánta a szerző e kötetét? Szakmabelieknek aligha! Ahhoz minimálisan kevés az elemzés. A tájékozatlanabbaknak? Erre válaszolva újabb kérdés bukkan fel: vállalható-e nyugodt lélekkel a művészi, esztétikai, mondjuk ki bátran: minőségi értékelés mellőzésének kockázata ? Furcsa helyzet alakult ki -ugyanis ily módon e kötetben: a hangsúlyozottan eszmei, emberi, tehát következetesen egyoldalú megközelítés nélkülözhetetlen egyéniségbeli értékeket m-utat föl, de ez kimondatlanul is a művészi egyen-ran- gúsí-tásh-oz vezet. Bármennyire tiszteletre méltó például Illés Béla helytállása, művével kapcsolatban Tolsztoj Háború és békéjét emlegetni tán m-égis túlzás. De sorolhatnánk -akár a kötetben portrét kapó írók, költők összemosó egyenrangú si- tását is. A felkészületlen olvasók ugyancsak hamis képet kapnak.

Gáncs egyetlen költőt ér itt, Baranyi Ferencet. Ö az ellenpélda, a kötet demagógja. Az okosan, méltányo-san bíráló hang -friss fuvakxm az emberi kiválóságok már-már nyomasztó gyülekezetében.

Ahogyan üdítő az időnként takarékosan csordogáló elemzés is. így kapunk a műhelytitkokat belülről ismerő Garattól magyarázatot Zelk Zoltán „eszközt-e- lenségére” és tisztuló ismereteket a műfordítás fortélyairól. Elemzőén szól a mai magyar líra néhány jelenségéről, s számot vet a regény helyzetével is. Sajnos, mindez -csupán -sziget a tengerben.

A ki-emelten -eszmei megközelítésmód miatt történhet, hogy Váci Mihály „izzó”, „prófétikus”, „látnoki” egyéniségét egy művészi szempontból gyengébb verssel próbálja Ga-rai Gáb-or -megrajzolni, a vers pedig 1-egőszintóbb igyekezetének is ellenáll. Kevésbé -szerencsés idézetválasztása tréfálja meg a szovjet irodalmi élet küzdelmeinek bemutatásakor is: „Amikor a szovjet irodalmi életben a hatvanas években felmerült a probléma, hogy a tudományos-technikai forradalom korában milyen szerep várhat a költőre, Jevtusenko — a konzervatív művészek fölött megkondí-tva a -lélekharangot — a Rakéták és szekerekben így írt: »a gebe lóval / rakéták közt elvesztek«. Vagyis a rakéták korához méltó művészi »közlekedési eszközt« követelt. Voznyeszenszkij a Ki vagy 7-ban másfelől közelítette meg a kérdést, de nagyjából hasonló eredményre jutott. Szerinte: »Zse607