Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - A szovjet kultúra napjai: Guram Gegesidze: A bosszú (novella)

re kék és felpattantak. Golyókat gyúrtak a vizes homokból, és dobálni kezdték a túlsó parton álló kisfiút. A fiú összegörnyedt, a nyakán puffant egy golyó, amíg elbújt a fák mögé, a magas fűbe, de egy hangot sem adott. Az ösvényen ebben a pillanatban bukkant fel a bátyja, nesztelenül emelkedett ki a fűből, mint egy indián és megállt a parton, öt is eltalálta egy homokgolyó, éppen a mellén, de a dobálás abban a pillanatban abba is maradt.

— Nodar! — kiáltott át az idősebbik —, ha odamegyek, összeverem a képed!..

— Nem neked szántam! — kurjantotta vissza Nodar, egy vézna, nyakigláb fiú.

— Akkor is!

— Nem érted, hogy nem neked szántam?! — kiabált Nodar most már kétségbeesve és leült a földre. A többiek is elnémultak. A vöröshajú kisfiú is előbújt, és egy követ hajított át a túlsó partra. A kő fejentalált valakit, aki elbőgte magát.

— Köveket ne dobálj, te vörös kutya! — háborogtak a haragra gyűlt fiúk, de a kicsi megint áthajított egy követ, de az nem talált pl senkit.

— Reziko, mondd meg néki, hogy ne dobáljon követket! — szóltak a másik partról.

— Ne dobálj köveket! — mondta Reziko, az idősebbik az öccsének.

— Akkor miért csúfolnak Vöröskének?-— Tényleg vörös a hajad, hogy hívjanak?!

Az idősebbik előre ment és a víz mellett megállít. A felsőtestén semmi, s a gyakori fürdéstől és a napozástól csúnyán hámlott a bőre. A kisebbik ott állt mellette .. Neki is meztelen volt a felsőteste. Gyönge, kövérkés fiú volt, hat-hét év körüli, szégyenlős, kékszemű, piros arcú... Fehér bőre teli karcolással, a mellén és a nyakán hatalmas piszokfoltok, amelyek élesen elütöttek fehér bőrétől; a lábát térdig borította a rászáradt iszap, s e durva, fekete réteg sehogyse illett a gyönge, finom gyermektesthez. A bátyja mögött állt, a fűzfák között, a keze hátratéve. Az idősebbik a mellét mosta a zavaros vizű folyóban. Az iszapos víz végigfolyt a mellén, le a hasára, i nadrágjára és onnan csíkokban csüngött le a lábán.

— Reziko, hoztál cigarettát? — kérdezték a fiúk a túlsó partról.

Reziko mozdulatlanul állt és vizes kezével a mellét dörzsölte. A piszkos vízcsep- pek megint lefolytak a hasán, onnan pedig a meztelen combjára.

— Hoztam — felelte.

Aztán belegázolt a vízbe.

A fiúk közt nagy mozgolódás támadt, kurjongva bíztatták Rezikót.

Reziko magasba emelt bal kezében tartotta a cigarettásdobozt, hogy a cigarettát ne érje víz; a jobb kezével egyensúlyozott ezen a helyen nem volt sebes sodrású a víz, de nyakig ért. Nodar ezalatt suttyomban összeszedte a ruháját és eltűnt.

— Ne engedjétek Nodart, fogjátok meg! — kiabáltak Reziko a vízből, de már késő volt. Nodar futott, és már senki sem érhette utol. Néhány fiú mégis utánaszaladt, de tudták, hogy úgysem kapják el, ezért nem nagyon erőltették meg magukat. Nagyon hamar vissza is tértek, Nodar pedig azon pucéron az országút felé kanyarodott.

Reziko kimászott a partra, a cigarettát és gyufát ledobta a homokra és haragosan kijelentette:

— Nem is érdemlitek meg a cigarettát!...

Utána levette vizes alsónadrágját és egy kőre terítette.

A fiúk feltépték a cigarettásdobozt és sorra rágyújtottak. Reziko ott álldogált felettük, de ő még nem gyújtott rá. A túlsó partot nézte, ahol vörös hajú öccse küszködött a nádasban. A nád között mindig büdös volt a víz, teli békával, és kisebb-na- gyobb mocsári kígyók tekeregtek a bokrok közt. A kisfiú a vízfolyással szemben, fölfelé igyekezett, ahol sokkal keskenyebb a folyó és a víz se olyan mély; vörös feje néha kibukkant a magas fűből. Aztán egyszercsak megjelent a folyóparton: Reziko látta, ahogy óvatosan, félve, bemegy a vízbe, aztán megint hátrál, megint szalad, fölfelé, ahol még sekélyebb a víz. Lassan, óvatosan megint bement a vízbe. A folyó közepére ért, ahol az áramlás a legsebesebb, és ahol válláig ért a víz. Végre átjutott a folyón, gyorsan kilábalt a partra és szaladt a fiúk felé. Reziko leült és rágyújtott.

948