Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A szovjet kultúra napjai: Guram Gegesidze: A bosszú (novella)
A fiúk észre se vették, hogy a kicsi is ott van. Valamivel messzebb ült egy kövön. — Vedd le a nadrágod és terítsd a napra! — mondta neki Reziko. A többiek is odafordultak, most vették észre, amint szégyenkezve üldögél; olyan volt, mint egy kölyökkutya, aki hazulról idáig körvette a gazdáját, kényelmetlenül érzi ugyan magát, de mégis nagyon boldog, hogy itt lehet. Az egyik fiú megkínálta cigarettával : — Rágyújtasz, Vöröske? — Nem dohányzik — mondta Reziko. — Nem dohányzom — mondta a kicsi. Ez volt az egész. Így ültek a gyerekek a folyóparton: fürödtek, kijöttek a vízből és szárítkoztak; újra bementek a vízbe, újra szárítkoztak; elszívták az egész csomag cigarettát, közben dél lett, megéheztek. Néhányan hazamentek, néhányan lusták voltak erre, és ennivalóról beszéltek, hogy csillapítsák az éhségüket. Kevesen maradtak a fürdőző helyen. Reziko a homokba köpött és azt mondta: — Micsoda görögdinnyék voltak ma a piacon ... — Igazán? — Mindegyik nyomott vagy két pudot... — Jaj, mennyire szeretem a görögdinnyét, — sóhajtott fel az egyik kövér fiú. — A mienk még nem érett be, különben.. . — Nekünk nincs görögdinnyénk — mondta Reziko. — Nodar apjának pompás görögdinnyéje van, minden vasárnap egy-egy szekérrel adnak el a piacon. — Ige-en? — mondta Reziko és merőn a szemébe nézett az alacsony, kopaszra borotvált fejű fiúnak. Aztán elgondolkozott. A fiúk tovább beszélgettek; Reziko öcs- cse pedig kicsit messzebb fürdött egymagában, mert nem tudott úszni és félt a mély vízben. Reziko gondolataiba merülve üldögélt, a többiek beszélgettek; a kisebbik kijött a vízből és lehasalt a homokba: nagyon meleg volt, Reziko már unta magát, hát azt mondta: — Aki szereti a görögdinnyét és jól tud futni, az jöjjön! Elindult az ösvényen, nem is nézett hátra. Az öccse azonnal felugrott, felhúzta a nadrágját és félig vizesen, amúgy iszap-mocskosan utána szaladt. A többi fiú először csak a fejét emelgette, majd feltápászkodtak. — Hová mégy, Reziko? De Reziko nem nézett vissza, fütyörészve ment tovább és közben bele-belerug- dosott az útszéli bodzabokrokba. Két fiú gyorsan felöltözött és Reziko után loholt; az egyik a kövér volt, aki már mondta egyszer, hogy szereti a görögdinnyét, a másik a kopaszra borotvált fejű. Reziko megállt a hídnál, s egy vesszővel a füvet csapdosta. — Hova mégy, Reziko? — kérdezte a kövér. — Te maradj itt! — intézkedett Reziko. — Te nem tudsz futni. — Még hogy én nem tudok — háborgott a kövér. — Nézz csak ide! — És teljes erőből futásnak eredt a fürdőző hely felé, aztán vissza. — Na, hogy futok?! — kédezte lihegve. — Jó, gyere! — mondta Reziko. — De ha elcsípnek, lesz ám nemulass! — Ne félj, nem csípnek el. — Menjünk Nodarék földjére, nekik úgyis sok dinnyéjük van. A kövér fiú jólelkű gyerek volt, ezért aztán habozni kezdett: — Nodarék földjére? — Igen. — De hát Nodar a barátunk. — Ha a barátunk, mért dobált meg bennünket? — kérdezte Reziko. 949
