Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Halmi Tóth Endre: Egy öregember haláláról (novella)

val nagyon elkaparta az én Sárikámat, mikor meg a gyerek nagyobb lett, jobban hallgatott rá, mint rám, sajnos, egészen félrenevelte, mindig durcáskodott a kislány, makacs volt, ha kértem valamire, csak az öregre hallgatott, persze az mindig játszott vele, nekem meg nem volt időm, hogy foglalkozzak a gyerekkel, ő ráért, nyáron már hajnali négykor fenn volt, ki-be mászkált a szobába, meg rágyújtott a büdös pipájára, mire fölkeltünk, nem győztem utána szellőztetni, vagy kiment az udvarra, az állatok meg észrevették, hát elkezdtek ríni, hogy én mindig malacvisításra keltem, hajnali ötkor, még akkor is, ha éjjel egyig dolgoztam, a végén már az volt a rögeszméje, hogy meg akarom mérgezni, ha főztem, állandóan ott csetlett-botlott körülöttem, mikor először vettem vegetát, mert mondta a szomszédasszony, hogy jó az ételbe, kiszedte a kezemből, nem engedte, hogy rakjak belőle a levesbe, előbb kóstoljam meg a szeme láttára, akkor elhiszi, hogy nem akarok neki rosszat, szóval teljesen elhülyült, annyira, hogy én egyáltalán nem csodálkozom, amiért így halt meg, persze én is nagyon megijedtem, meg a gyerek is, az uram nem volt itthon, és hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak . .

Az öreg a nagyapám volt. Tizenkét éves koromtól ő nevelt, mert az apám meghalt a háborúban. Anyámat meg a rák vitte el, isten nyugossza. Az öreg akkor még bírta magát. Minden nap kijárt a téeszbe, meg a háztájit is gondozta. Befogott engem is sokszor kapálni, répát szedni, kukoricát törni. Mikor mit, attól függően, mire szottyant kedve, mit vetett a földbe. Elég jól gazdálkodott, nem volt egy kétbalkezes paraszt. Szépen megéltünk. Az ipari iskolába is beíratott, mert látta, hogy szeretem a gépeket. Kitanultam a szakmát, nem voltam a munkaegységre utalva. Nekünk teljesítményt fizet a téesz. Mikor másodéves voltam, már itthon is maszekóltam. Volt pénzem legénykedni. A fizetésem odaadtam az öregnek, ő meg félretette. Kijavíttatta belőle a tetőt, új kerítést csináltatott. Jófajta gyümölcsfákat is vett, elültettük a kertben. Azt mondta, ha megnősülök, jól jön majd a gyereknek az alma, körte. Evett is az én lányom reszelt almát, kompótot, bizony, nem kellett félteni, hogy vitaminhiányban szenved. Az öreg tanított meg penmetlét keverni, gondozom is őket becsülettel. Nem kell nekem ilyesmiért a szomszédba mennem, a centrifugát is magam ... Szépen fölcseperedtem, vasárnaponként kezdtem a lányok után kuj- torogni. Néha haza is hoztam egyet-egyet, amelyik kapható volt. Az öreg először morgott érte, de később már nem szólt. Rájött, hogy változik a világ, változnak a lányok is. Mikor az egyik teherbe esett tőlem, nem mertem az öregnek megmondani. Ügy fusiztam össze a rávalót. Hogy ne legyen baj. De ez már rég történt. Az öreg akkor még egész vasárnap délután kártyázott, meg iddogált a haverjaival. Vagy kint csibukoltak az udvaron, vagy bent a konyhában, attól függően, nyár volt-e, vagy tél. Jól megvoltunk mi egymással, míg meg nem nősültem. Sárit nem tudta megszeretni. Az első perctől kezdve nem szívelte. Bizony, az én asszonyomnak alaposan felvágták a nyelvét! Félnek is tőle a szomszédok, nem meri egy asszony sem pocskondiázni. Lekapja őket a piacon is, ha arra kerül a sor! Akkor meg az isten mentsen'Bárkit a szájától! Ilyen az én feleségem: talpraesett menyecske. Ólálkodnak utána még most is a férfiak. Pedig már benne van a korban. Nem, az öreg nem állhatta Sárit, gyakran veszekedtek. Nem mondom, hogy mindig az asszonynak volt igaza, de tény, hogy minél öregebb lett, annál gyerekesebb, kiszámíthatatlanabb. Néha már nekem is nagyon a bögyömben volt. Beleszólt mindenbe. Nekem is felforrt a vérem, pedig türelmes embernek ismer engem az egész falu. Tavaly is, mikor vettem nyolcvan mázsa szénport a kertre. Megbeszéltem a sofőrrel, tolasson be az ud924