Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Halmi Tóth Endre: Egy öregember haláláról (novella)

var végéig, a kertkapu előtt túrja le, ne kelljen sokat cipelni. Az öreg nem engedte be az udvarra a kocsit. Sári nem volt itthon. Letúratta az utcán. Azt mondta, azért nem engedi be, mert letapossa a virágokat. Nekem kellett az egészet betalioskáznom a kertbe, munka után. Majd leszakadt a két karom, pedig nem vagyok gyenge ember. A virágokat ő loosolgatta, gyomlálgatta. Nem engedte, hogy Sári hozzányúljon. Csak akkor, ha már nyílott, és a vázába szedett valamelyikből az asszony. Meg a gyereknek adott belőle, hogy vigyen a tanító néninek az iskolába. Ilyen szempontból rendes volt. Amit tudott, még ellátott a ház körül. Megetette az aprójószágot, kapálgatta a veteményt. Mindig talált magának valamit. Csak állandóan szította a parazsat köztem meg az asszony között. Este, mikor hazajöttem munkából, duruzsolt a fülembe. Mennyi ideig volt az asszony a piacon, hogy megint festett szájjal ment el. Vagy itt volt a Bozóki Imre, a komám, és sokáig beszélgettek a konyhában. Ilyesmiket. Úgy vigyázott az asszonyra, mint puli a nyájra. Pedig nem kell az én asszonyomat védeni, megvan annak a magához való esze. Úgy ölel az még most is. mint az első hetekben! Csak győzzek neki eleget tenni! így aztán néha én is kiabáltam az öreggel. Egyszer meg is vertem miatta az asszonyt, de később rájöttem, hogy hülyeség volt. Nem olyan fajta ő, hogy csak verve jó. Többször elküldtem az öreget a sunyiba. Azt is mondtam neki, hogy már igazán elehetné a fene láb alól. Megmondom én nyíltan, hogy ilyet mondtam neki. Persze, nem komolyan, csak hát melyik férfi az, amelyik nem veszti el a türelmét, ha az asszonyát ócsárolják. Szinte naponta, ok nélkül. Le is szoktattam az öreget róla. Egyszer azt mondtam neki, mert nagyon dühös voltam, úgy szóljon még egy szót, hogy szétverem rajta a széket. Erre elcsendesedett. Hetekig egy szót sem szólt hozzám. Csak az előtti este, hogy meghalt. Vacsora közben mondta, hogy itt volt az Imre. Erre ránéztem. Nem szólt egy szót sem, kicsoszogott az udvarra. Hozott be a gyereknek sárgarépát, azt volt enni kedve. Meg is pucolta, úgy adta neki oda. Aztán lefeküdtem. Gyorsan elaludtam, elég sokat dolgoztam aznap. Az asszony még elkészítette nekem a másnapi reggelit, hogy csak be kelljen raknom a táskába. Az öreg meg leült a gyerek ágya mellé, és mesélt neki valamit. Mindig kitalált meséket, és addig mondta, míg a gyerek el nem aludt.

Én szerettem a dédit, mert nekem mindig mesélt folytatásos meséket, meg csinált játékot, cémagurigát vágott ketté, faragott belőle pörgettyűt, összeszedte a ruhadarabokat, amiket anyu eldobott, hogy tudjak belőle babaruhát varrni, mindig adott nekem fagyira pénzt, meg karácsonyra hozott nekem a jézuskája nagy sírós macit, jó volt a dédi, azt is megengedte, hogy a Jucáékkal délután az udvarban játsszak, még virágot is szedhettünk, nem szólt érte, csak ült a kisszéken, s nézte, hogy össze ne vesszünk, közben pipázott, de ha kértük, akkor is mesélt, nemcsak este, mint a Juca nagymamája, meg homokot is hozatott nekünk egy egész kocsival, hogy tudjunk homokpogáosát sütni, én szerettem a dédit, csak az anyu nem szerette, mert az anyura mindig árulkodott, mindig megmondta, hogy itt volt az Imre bácsi, apu meg erre mindig dühös lett, biztosan ő sem szerette, ha árulkodik valaki, az anyu se szereti, meg az Imre bácsi sem, az Imre bácsi, ha jön, mindig hoz nekem csokit, és én nem is mondom el az apunak, hogy itt volt, persze lehet, hogy a dédi csak azért árulkodott, mert neki nem hozott az Imre bácsi csokit, nem tudom, csak azt, hogy mikor a dédi meghalt, az úgy történt, nogy délben hazajöttem az isiből, az anyu már kiszedte a levest a tányérba, én akartam belőle enni, de az anyu kiverte a kezemből a kanalat, hogy majdnem a tányér is lebillent az asztalról, mert az anyu nagyon ideges volt, és azt mondta, hogy az a leves a dédié, persze én is

925