Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében
A cselekvés a gondolat kicsit mindig csonka marad manapság kicsit az marad egy részük folyton elszakad riadni borzalmak miatt körüljárni borzalmakat emelni eléjük falat A ciklus versei ennek a „manapság”-nak, a „hic et nunc”-nak a gondjait és lehetőségeit taglalják, boncolgatják. Verseiben — mutat rá Aiföldy Jenő — „nemcsak élet bölcseletről van szó, hanem a korszak féltéséről is. Csorba Győző félti az emberi közösséget a Magány rémuralmától, az elidegenedéstől, összefüggést sejt századunk bűnei, Auschwitz, Oradour — s a Magány között.” Az elmagányosodás mellett a másik fő bajt a Németh Lászlótól „élvezet-vallás”-nak mondott magatartásban látja: „Elveszett elveszett az ember / Csak gyomrának csak nemzőszervének maradt / kifelé csápja” — írja az Antonioni filmjétől inspirált Nagyítás eímű versben. S a következő oldalon olvasható Adventben is a hamis értékek, az „idétlen idill” mellé a „tömött bendő”-it állítja. Az aggódás, a féltés hangja erőteljesebb, mint az értékek megnevezése. Amit a kor diszharmóniája, a század nagy botrányai, az elidegenedés veszélye ellen értékként fölmutat, általánosabb, képszerűbtb megfogalmazásban jelenik meg. Az űr-korszak küszöbén álló embernek, aki azt latolgatja, hogy vannak-e a Földön kívül élőlények, a tudós riasztásával szemben a költő válasza: az űrből érkező utast és az először eléje kerülő embert is a szenvedés közös nyelve köti majd össze szótlanul és tolmácstala- nul (Az űr küszöbén). A nagyon 'kézzelfoghatóan jelentkező élvezet-vallás ellen a versben hétszer megismételt „szív” tud csak „lázongani” és „üvölteni”. A világ növő lármája és nyüzsgése ellen pedig — az ugyancsak ismétléssel nyomatékosított — „csönd” értékére hivatkozik. A történelmi időnél, az „itt és most” gondjainál mélyebben, drámaibban éli meg a személyes elmúlás élményét. A két kötet verseinek nagyobb hányada egyetlen gyöt- rődő-vívódó monológ részének, a személyes időiben élő, a múlandóság sejtelmével terhes, az öregedés tapasztalatait gyűjtő ember vallomásának tekinthető. A hatvanadik évéhez közeledő, az öregedés küszöbén álló költő hihetetlen pontossággal, realisztikus, -tárgyilagos hangon veszi számba az idő múlásának testi és lelki rezdüléseit. Ugyanazt az élményt közelíti meg más és más oldalról, ugyanazt az állapotot rögzíti más és más szavakkal. „Zsúfolódnak az alkonyok / a reggelek a percek perce / lesz lassan minden perc” — kezdi egyik versét; s ugyanerről a súlyosodó személyes időről beszél a másikban is: „furfangos ítéletvégrehajtók / köröznek szűkülő körben köröttünk”. Az idő értékének kisébbedését érzi, „idő-inifláció”-ról beszél, a „sompolygó öregség” jeleit fedezi föl, a „növő csonkaság / növő fakóság” képét látja. A versek szinte egymást folytatják. Nemcsak a hang, néha a megfogalmazás, a szókészlet is rokon. Az egyik versben azt írja: „Pedig kezdeni kéne már”, s az utána következő költemény első sora is így hangzik: „Lassan készülnöm kellene”. A fölismerés, hogy a személyes lét befejezése elkerülhetetlen, színezi át hangját akkor is, ha szüleire gondol, akkor is, ha a révfülöpi ősz látványán borong a Fülöp-hegyen, akkor is, ha a törött tükör darabjaiként illeszti egymáshoz a szavaikat: A tiszta és csodálatos törvények tiszta és csodálatos rendje tipor szét tiszta és csodálatos minden halál. (Kis himnusz) Ez az életérzés sokban Illyés kései lírájával és a Kháron ladikja írójának meditációival mutat kapcsolatot, de a hang, a megfogalmazás teljesen egyéni. Van, ahol látszólag szenvtelenséggel, az ünnepélyesség szándékos kerülésével (Hétköznap), van, 877
