Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében
ahol állapotszerű képekkel (Most készül), van, aihol az ige nélküli, nominális stílussal, a fölsorolás bőségével (Alkonyodó) kelt érzelmet. Egy-egy pontos, telitalálat-értékű metafora, szóösszetétel mélyen megragad az olvasó emlékezetében: „A hús szövetei módján a lélek / szövetei is meglazulnak: / papucs-érzelmek papucs-hevülések / klaf- fognak ráncosulnak”; „Seb még sehol de már lehet / a gyógyulásra készülni” — kezdi a verset, melyet így fejez be: „Izzik már a jövő alattam”. A következő költeményben ugyancsak a biológia köréből merített képpel definiálja léthelyzetét: „Szaporodnak a laikus anatómiaórák / betegség-professzorok fájás-tanársegédek tanítanak test- ismeretre". Szembetűnő egyfelől, hogy a versek nyelvi anyagában megnőtt azoknak a szavaknak a száma, amelyek a halál, az elmúlás, a vég képzetét keltik. Egész szókincsét meghatározzák ezek a főnevek: „fal”, „ajtó”, „kapu”, „kerítés”, „híd” „rács”. Íme, egy összefüggő versnészlet, ahol a szövegkontextus eképpen tárja föl a „fal” szó jelentéstartalmát : Az idő nem ereszt magába A nap-dzsungelok óra-erdők perc-bokrok hova lettek? Kerítés-falak mindenütt és a falak külső fele keiítés-falak tagolatlan-elnyúlok hűvösek kerítés-falak köztük bongó éhenkórász bolond szelek Elkelne a megállás olykor kezd a lélek megzavarodni ■ (Kívül) Másfelől a természeti képek, az ősz, a kert, a körtefa, ezek a Csorba lírájában korábban is előforduló motívumok egyre határozottabban a költő személyes jelképévé, lírai alteregójává váltak. A halál, az elmúlás megnevezése helyett természeti képekkel él, allúziókat használ. A kert-motívum már A szó ünnepében, A táj énekei ciklus verseiben fölbukkant, de egységben és drámai teljességben most hatol be lírájába. Soha nem a maga múlásáról beszél, hanem az őszről, a kertről, de úgy beszél a kertről, a fákról, az évszakokról, hogy megérezzük, az ő idejéről, az ő évszakjáról, az ő életének őszéről van szó. A költő testvérévé fogadja a lombja vesztett kertet, a csupasz körtefát, versek sorában emeli az alkotói sors jelképévé a változó természetet. Álljon itt példaként egyik miniatűr remeklése: A föld alá bújt magára húzta az őszt Benőtt seb elnémult vihar zsongó szép béke béke Nem nyughatik örök parancs a termés: az illetékes évszak kegyetlenül fölijeszti. (Kör) Az idő filozófikusabbá tette kérdéseit s bizonytalanabbá válaszait. A költőt nem nyugtatják meg, kétségeit nem oszlatják el sem „az ájtatos mesék”, sem „a gyalogos mesék”: sem a túlvilág könnyű, naiv, vigasztaló hite, sem a nyomtalan megsemmisülés, az „egyszer volt” vulgáris magyarázata. Valami „kézzelfogható”, racionális választ keres, de csak kérdései szaporodnak: „A test nem él: nyilvánvaló / s a lélek? az nem tudható". A vitát nem tudja lezárni, tisztességes költő módján kétségeit osztja meg tehát olvasóival. Az idő értékének devalválódása, a halál, az elmúlás, a test esendősége ellen lázadó lélek több irányban keres menedéket. A léthelyzetét mélyen átélő költő különféleképpen próbálja tágítani, kijátszani az idő egyre szorosabbra záruló ostromgyűrűjét. Ezek a lehetőségek: a múlt, a gyermekkor, az emlékek megidézése; a család, az 878
