Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében

Kialakul a Csorba-vers modellje, a szintetikus költemény, a plasztikus vers. Egyetlen szóval sokat jelöl, egyetlen mondattal bonyolult összefüggéseket és vonatkozásokat fejez ki. A vers nem akar „szép”, a költő nem akar „költői” lenni. Ez a költészet — Apollinaire találó kifejezésével — nem „partümözött rózsa”: mentes minden póztól. keresettségtől, dagályosságtól. A költőt „a világ hiába csábítja mutatós mutatványokra”. Megrendülésre, nem elérzékenyülésre pályázi-k. A vers nem lepkegyűjtemény: öncélúan szép képek gombostűre tűzése. Csorba nyugtalan és nyugtalanító költő. Modernsége fölfedező hajlamában, kísérletező kedvében, leleplező erejében van. Versei gondolati meglepetések. Nem éri be közhelyekkel, patentra járó igazságokkal, „ájtatos mesékkel”. A gondolati sablonok mögé néz, a dolgokat visszájára fordítja. Nem elégszik meg az ismert válaszok, a panel-igazságok ismétlésével. Kemény, józan számvetés ez a költészet. Lekerekített igazságok helyett szívesebben mond tört, befejezetlen, csonka, torzó mondatokat, amelyek az olvasótól kiegészítésit, folytatást, befejezést kívánnak.

Lírájának megújulása és kiteljesedő gazdagodása egybeesik azokkal a változásokkal, amelyek Magyarországon a társadalmi és politikai életben — s ezen belül az irodalmi életben is — végbementek. A korábbi megkötések oldódása, a személyiség differenciálódása, az egyén problémáinak előtérbe kerülése, a személyi önmegvalósítás alapjában véve szükségszerű és pozitív fólyamata legkevésbbé azt az irodalmi műfajt hagyta érintetlenül, aimely a művészi gyakorlatban a személyiség szféráinak mindig is kitüntető helyet biztosított. A magyar líra közelmúlt történetén belül pedig külön is figyelem illeti a harmincas években indult költők munkásságát. Az elmúlt tíz év hozta meg Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Pilinszky János, Takáts Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán költészetének megújulását. Az új periódus kedvezett a szervességnek, az öntörvényű kibontakozásnak, s ez az a „nemzedék”, amely egyre határozottabban van jelen a magyar líra folyamatában: tagjainak nemcsak rendre- sorra most jelennek meg gyűjteményes kötetei, hanem ők azok is, akiknek költészete a lírai személyiség megújulásának és kiteljesedésének — természetesen egymástól eltérő, más és más — színeit mutatja. Csorba Győző újabb lírája ennek a folyamatnak a része.

A hetvenes évek első felében lírája meghatározó élménye az idő. A kinti, a valóságos, a történelmi, és a 'benti, az egyéni, a személyes sorsban megélt. Költészetét eddig a közvetettség jellemezte, „elméleti’* volt, a pillanatot tágította térré, lírája most közvetlenné válik, az idő sodrára bízza magát. Eddig az embert, mint állapotot kutatta, az időbeliséget csak ismétlődése szerint érzékelte, most — jelzi finoman a változást Bata Imre — „mintha azt akarná sugalmazni, ideje az egyetlen élet súlyáról és jelentőségéről szólni”. Egyre erőteljesebben érzékeli az idő múlását, a versekben megszaporodnak a múltra, a jelenre és a jövőre vonatkozó kérdések. Van, ahol raf- finált egyszerűséggel, monoton ragrímekkel, tökéletesen összecsengő bokonrímekkel szólongatja a „kongó időt” (utoljára talán Ady használta ilyen merészen ezt az ősi formát a világháború idején írt „krónikás éneké”-ben): „ — Majd, a napok megrövidülnek / egymáshoz közelebb kerülnek / számiálhatóvá kevesülnek / mint mélybe súlyos kő repülnek —” (A jelen örömei). Van, ahol a merész sorvégi elválasztásokkal (a 24 soros versben 9 helyen!), az önirónákus hatás fokozásával beszél arról, hogy az idő dimenziója megváltoztatja a dolgok arányát, fontosságát: „Oly engedelmesen sorakoznak a kellé- / kék (,Az elmúló világ csak puszta jelkép’) / Nagy színház rendezője a raktárban szuve- / rén hatalommal De hát mire mire / mire futja?” (Okkal inkább).

Időélménye nem elvont, metafizikai idő: új versei nagyonis meghatározott életérzés hordozói. Egy interjúban mondja erről: „Sajnos, az úgynevezett időprobléma igen súlyos terhe életemnek. A múlandóság érzésének és tudatának állandó jelenlétét okozza bennem és írásaimban. Ez viszont míg egyik oldalon távlatot ad élményeimnek, a másik oldalon be is árnyékolja a látás örömét, beállítva a múlandóságba, az időfolyamatba.” Időfogalma nem személytelen, nem filozófiai fogalom, „még az időt sem elvontságnak, hanem konkrétumnak értelmezi” — mutat rá Grezsa Ferenc. A.z időről, az elmúlásról, a halálról nem általánosságban beszél, hanem mint a saját ide875