Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - VITA - Gulyás István: Jegyzetek az "arctalan nemzedékről"
hány évben — míg ez a nemzedék elvégzi befutását — esztétikai forradalmat nem fog kirobbantani, holott volna rá lehetősége. Bizonnyal — mint minden más nemzedéknél — az arctalanoknál is föltűnik néhány tehetséges és kísérletező kedvű fiatal. Jogosan merül föl bennük a kérdés: hol közük, hova viheti írásait? Magyarországon jelenleg egyetlen egy folyóirat, vagy rendszertelen időközönként megjelenő lap sincs1, mely céljául tűzte volna a kassáki felkiáltást-könyörgést: PROPAGÁLJATOK A MODERN MŰVÉSZETET! Bár az is igaz, egy-két bátor kiállású lapunk vállalja a modem, kísérleti irodalom közlését. De milyen közegben? Például: népies versek között egy képvers. Számomra ez a látvány túlságosan is bizarr. Végképp nem tudom eldönteni; mi ez deheroiztmis, vagy sem? És melyiket deherodzálja a népies verset, vagy a képversét? És egyáltalán akar déheroizálni? Tudom, az avantgarde, a neo-avantgarde támogatása még ma is hálátlan és nem kifizetődő feladat. Azonban nem feledhetjük, rosszabb anyagi és nyomdai körülmények között, gonosz társadalmi rendszerben létezett Magyarországon — Kassák Lajos szerkesztésében — egy TETT, egy MA ... Mindenképpen el kell fogadnunk, hogy a magyar nyelvű modem, kísérleti irodalom egyedüli folyóirata a Párizsban megjelenő Magyar Műhely? Legalább egy, évenként egyszer, vagy kétszer megjelenő antológiára szükség volna... 1980-at írunk és kár az arctalannak kísérletezésre szentelni idejét! Az arctalan nemzedék, akkor kezdi meg pályafutását, amikor az irodaiam — és a többi művészetek is — saját válságát, devalválódását éli, amikor a formai ürességek tartalmi ürességeket erőszakolnak ki és viszont, amikor a magyar irodalom eltávolodott a valóságtól, hogy megteremtse kisöcsikéjét az irodalmi szociográfiát, szociológiát merő lustaságból, amikor a valóság rádión, televízión, újságokon keresztül jut el a költőkhöz, írókhoz, kik lefüggönyözött szobákban ülnék, kávét isznak és cigarettáznak, amikor már szinte a napsugár is dekódolt információ halmazzá lett. Az irodalom a görbülő tér művészét várja. Az arctalan nemzedék lehetőségei elméletileg megérettek erre, a közösségi művészetre, — a válság egyedüli kivezető útja csak ez. De hiába, ha ez a nemzedék nem akar, műhelyt szervezni, alkotó-közösségbe verődni. Csak kérdéseink lehetnek a „hátha”-jövőre; a befogadói tudat — jól nevelték? — el tudja-e majd fogadni az olyan alkotásokat, amelyeket nem X, Y, vagy Z alkotott, hanem egy csoport? Mennyire erős, meghatározó mlég művészeti életünkben az akadémikusság? Az arctalan nemzedék, mint individuumok „halmaza” képes-e egyáltalán a kollektív alkotásra, közösségi — altruista — munkálkodásra? Néhány éven belül biztosan eldől: kérdéseinkre megfelelő választ kapunk-e, vagy életben maradnak s egy újabb, a soronkövetkező arctalan nemzedéknek ismételten föl tehetjük... Utószó: írásomban — nem tudom jó-e, rossz-e — nem kapcsolódtam szorosan Zalán Tibor tanúiményához, azt hiszem inkább csak hozzátettem, nem vitatkoztam. Sokszor szélsőségesen fogalmaztam, melynek oka; az arctalan nemzedék szélsőséges helyzete irodalmunk munkamegosztásában-, illetve — legfőképpen — má-gam is e nemzedékhez tartozom. Elfogultsággal bizonyára vádolható vagyok, mégis; csupán azt írtam le amit magam is — vagy ismerős nemzedéktánsaim is — átéltem. S tudom néhol csak „ürügy” volt számomra az arctalan nemzedék, hogy elmondhassam; hogyan is látom én ma a magyar irodalmat. Semmiképpen sem szeretném, ha írásomból az sülne ki: az arctalan nemzedéket vattába kell csomagolni, s közelükbe se kerüljenek az „elefántok”. Azt sem kívánom, hogy ez a nemzedék jogtalan előnyökhöz jusson, csupán az általuk fölmutatott értékeknek megíölelő jogos, őket megillető segítséget, publikációs lehetőségeket kérek. Végezetül: jegyzeteimben kevés volt a konkrétum, annál több az általánosítás, magyarázza ezt, hogy az arctalan nemzedéket, a nyolcvanas évek kapuk előtti nemzedékét nehéz konkréten meghatározni, sőt megközelíteni is, ha létezéséből „csupán” annyi a megfogható, a látható konkrétum; föltette már a lábát az irodalmi ranglétra legalsó fokaira, s most helyezi rá súlyát. 873
