Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében
elégiájának emlékező—újraélő helyzete pedig a táji elemekkel együtt az idill hangulatát emeli elégiává, amelynek lírai fejlődésrajza a korábbi én önszemiéleténeek vetületiében A Nagyhatár zsoltáraiból hangulategyüttesét idézi. Hasonlóan változatos színképű a kötet érett, erőteljes és finom árnyalatokkal gazdag szerelmi lírája is; e kör két legszebb darabja a Szempillaerdő és a bizakodóan tiszta, várakozó szerelem verse, a Szerelem, kiscsitkó: Kössünk nyakába csengőt, kiscsengőt nyakába, s hadd nyargalásszék berniünk — hatalmas rétjeink vannak. S ha időnként elver, messzire elver tőled a zápor, mély lélegzettel, föltartott ujjal hallgatom: mélyzöld rétjeinek mélyén csönget-e még? Az élménykört összegző vers a Szerelmek hátországaiban — nem a „frontmögötti” magánszférába való menekülésé, a visszavonulásé, hanem a kitartó hűség igaz értékeié; a vers összefoglalója a szerelmi líra élményváltozatainak is. A kötet anyagának a keletkezés sorrendjében talán legkorábbi, még a Kapuállító idejéből idekerült darabja a Zsilipek, amely a történelem folytonosságára a szó kényszerével rámutató kiállásával Farkas Árpád múltszemléletének egyik jellegzetes, erős sugárzású példája: a tájon, ahol a „hegyek, lehunyt pillájú zöld tengerszemek” is a költő arca mását viselik, és „hiába ring a gránátalma-ágon j az ágyúöntök virága, Gábor Áron, / nem robban fel a nagy-nagy csingilingben / Csorna Sándor sírja Dardzsilingben”, a költő népe széthordott múltjának örököseként vállalja a gondolatjel semleges helyének kitöltését az irányt adó szó értelmével. A Zsilipek egyébként előkészíti azt az erős egységű, nagyobb gondolati egészet is, amely az Alagutak... talán legsúlyosabb tartalmait előzi meg, s amelynek versei a teljes magyar történelem, kultúra nagyjainak, a nemzetiségi szellemi hagyomány nagy teremtőinék és a példásnak tudott kortársi magatartásoknak az erejével választanak. A Másnapos ének Szervátiusz Jenőnek ajánlott, a művészi élményre reflektáló Legendája uitán ezek a versek a közösség kultú- rális tudatálban-hagyományában élő, nevekhez kapcsolható nagy teljesítményeinek morális üzenetét növesztik föl eszményt, lehetőséget megmutató példákká. Nemcsak a „bit vállalni” választásának az érzelmi tényezője fontos bennük, hanem sokkal inkább az a természetes, idealizálástól mentes lényeglátás emeli ki őket, amely egyszerre mutatja meg a régi küldetésekből merített erőt és a lírai énben annak nyomán fogalmazódó, új értékeket létrehozó helyzettudatot. E magatartás^versek történelmi modelljeit faggatva Farkas nemcsak az „idegre, észre, titkos és pontos emlékezésre” kövült rétegek lebontására vállalkozik, de aktivizálni is úgy óhajtja őket, hogy az erkölcsi tartalmakra rátalálva önnön szándékainak értékét is megjelöli, tiszteli meg bennük. A Fehéregyháza, 1849 egy másik, rendkívüli sűrítettségű prózaverssel együtt Petőfit idézi, de nemcsak a költő kegyeletes emlékét, hanem Petőfi jelenlétét a mába hosszabbítva az örökség, a költői szerepvállalás fölismerése által szólítja meg elődjét. Bolyai János géniuszában A tökély kiszemeltjét véteti észre a teljességre törekvő költő igény, ugyanazt az alkunélküli keménységet tudva a magáénak, amelyik A szivárgásban ellenáramának ad irányt: Akarom, kitessék konok voltom — saruit immár meg nem oldom, nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek. 786
