Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében
Az Ostorzúgásban ének Ady-értelmezése is a teljesen konkrét körülmények közti értékvállalás, benne Ady hevületét Nagy László indulata „közvetíti”; ezért némiképp olyan implicit szerepversnek is tekinthető, amelyben a kettőssége által egynek vett magatartás, indulat példává tétele nem kis részben az Ady-mű motiv-umköreiből való tudatos építkezéssel válhat nyílt vállalássá, Nagy László csillagra akasztott Ady-osto- rával együtt: Nem kell már lant, se cimbalom, tornázó vágyaknak tora, csak Ady Endre ostora, csak Ady Endre ostora! Nagy László-ólményére íinom pontosságú, emlékké vált, megejtő szépségű üdvözlete is rámutat, amely a közvetlen példa szükséges voltának legdirektehb kifejezése, s annak is közvetlen tanúsága, mit jelentett és jelent Farkas Árpád és nemzedéke számára Nagy László költészete (Nagy László, az ő tajtéksörényű ménjeivel). Verset ajánl Kányáéi Sándornak és Lászlóffy Aladárnak is, hozzá közelálló költőtársainak, akiknek szava „szorongó torokkal, / elkékülő szájjal, / görcsbe-rándultan is” a megmaradás tiszta éneke — vers, amit mondani kell. A szürreális előadásmódú, sűrítetten víziós képiségű Tamási Áron prózaverse olyan szöveg, amely teljes joggal vethető ősze és elemezhető együtt a Mikor az öregemberek mosakodnak, ... eredeti szimbolikájával, nyelvének biztonságával. Kós Károly arcképvázlata modelligényű tézisvers: belőle tör-, téneti pontossággal, sorról sorra bonthatók ki az életműépítés rétegei, kezdve az elsőn, Kós indulásának fölidézésén: „Jöttél patamorajt túl kiáltó szónak.” (kiemelés Cs. M.) —; a jelen látványába a maga önfölszólító reményét is belevetítve: Tornyuló tornyaidban süket haiangok: elhullatják nyelvüket, s lám, bimmtelen és bammtalan lengésük milyen hasztalan! — szegd fel fejed! szótlan fejed, a jódos fényben lesütöttet! Még zúg a szél körötted! Még zúg a szél körötted! (A szembejövőnek) Az árnyalatokért harcoló, a „Csodák Csodájának” csipkerózsika-álmát oszlató Sütő Andrásiban küzdőtársát köszönti, tudva, hogy a megaláztatás, a csonkító méltánytalanság ellen a cselekvő humanizmus természetes gyakorlása morális kényszer. „A humanizmus nem az ember önszemlélete, hanem a lezártság megsemmisítése: nem a lét- fenntartás taktikázgatása, hanem a változtatás stratégiája” — írta Bretter György. A „felemelt fő” autonóm emberi teljessége a leginkább megóvandó érték, a szimbolikus Csodák Csodájának az a — fogalmi kategóriával a sajátosság méltóságának, nevezett — tartalma, amelyet megtartva a sajátosság védelme az önazonosság, így az elemi emberi méltóság védelmévé válik, mert „A megalázott ember: magának az emberiségnek a megcsúfolása.” A sajátosság méltóságáról folyt véleménycserének nem véletlenül került a középpontjába a nemzetiség tagjait összefogó, „a közös nyelv és kultúra, valamint az összetartozás tudata s a kollektív azonosság megőrzésére, fejlesztésére irányuló akarat” (Gáli Ernő). Létező szándékokról, erősítendő minőségekről van szó, „Élet és irodalom páros viszonylatában az életünkről mindenekelőtt”: 737
