Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - TANULMÁNY - Palkó István: Dozmati regös-énekünk képvilága és világképe
tosságait, népetimológiai kísérleteit, tömör nyelvi képeit, a mai olvasó számára egészen szokatlan ősi képvilágát. Ezek ismerete most már megkönnyíti számunkra a szöveg valódi mondanivalójának a megértését, a nyelvi sajátságok és képvilág mögött rejlő tartalom föltárását, kibontását a maga teljességében. A képvilág interpretálására múlhatatlanul szükség van, mert hiába értjük jól az egyes szavakat, kifejezéseket, szóképeket, — furcsa paradoxon —, de magát az egész szöveg értelmét még így sem értjük. Erről minden olvasó maga győződhet meg legbiztosabban, ha újból kézbe veszi szövegünket, s azt tapasztalja, hogy valahogy a fáktól nem látszik az erdő, azaz a szövegben rejlő, sőt rejtező világkép homályban marad. Próbáljuk hát meg ezt a világképet képvilágából kiszabadítani teljes összefüggéseiben. Idézzük vissza emlékezetünkbe szövegünk első sorát: „amott (vagy ahol) keletkezik egy ékes nagy út”. A mondat szavait értjük, de tartalmát nem. Tudjuk, hogy út nem igen szokott csakúgy keletkezgetni sem itt, sem ott, sem amott. Még kevésbé ékes és nagy út. Pedig szövegünknek, mondatunknak minden szava igaz, pontos, konkrét határozott. Objektív jelentéstartalma van az út-nak, az ékes-nek, a nagy-nak egyaránt, sőt még az amott-ahol keletkezik-nék is. Mi ez az objektív jelentéstartalom? Ez szövegünk folytatásából világosan, félreérthetetlenül rögtön kitűnik, mert az amott keletkező ékes nagy út előttünk tárulkozik ki, előttünk kommentálja önmagát azzal, hogy az ékes nagy út összefoglaló képe az őt alkotó részképeire bomlik szét. Az ékes nagy utat alkotó első részkép a második sor „halastóállása”. Ez a részkép,, mint már láttuk, maga is összetett, s így tagolásra elemzésre vár. Mi már az előbb elmondottakból ismerjük ezt a tagolódást, a két szomszédos csillagképet: a Halak (= Pisces) és a Vízöntő (=Aquarius) csillagképeit. Hogy valójában ezekről a csillagképekről beszél szövegünk, újabb bizonyítékul megjelenik a Vízöntőnek a másik oldala mellett lévő szarvasállat-képe, a Bak (= Capricomus), azaz a e.sodafiúszarvas. Itt van tehát eddig az ékes nagy útnak három egymásmelleti csillagképe. Most egy pillanatra álljunk meg, mielőtt tovább lépnénk. Néprajzosaink közel száz éve vitatják azt, hogy a regös-énekeknek van-e, lehet-e asztrális, soláris, ha úgy tetszik: kozmikus vonatkozású, jellegű tartalma. Többségük elutasítja ezt a lehetőséget, mint az ilyen — ahogy ők mondják — „primitív, naív” szövegekkel össze nem illőt, sőt föl sem vethetők De mi inkább fogadjuk el Sebestyénnel együtt szövegünk képeinek hiteles tanúságtételét, mint a meg sem okolható elutasítást. E közbevetés után térjünk vissza az ékes nagy út problémához. Mi is hát ez az ékes nagy út? Most már talán kockázat nélkül kimondhatjuk: az égbolt végtelen csillagvilágának a Tejútrendszere, amely mindannyiunknak — ott és akkor keletkezik, ahol és amikor tekintetünket az égre emeljük. Ez a megállapításunk rögtön értelmezi szövegünk indító „ahol”-ját vagy „amott”-ját is egyben, mert az égbolt a maga csillagvilágával mindenkinek ott és akkor keletkezik, ahol éppen él a földön, és amikor a figyelmét rá is irányítja. Az ősi szövegeknek ez a sztereotip formulája szolgál mindig a hely és idő meghatározásra, s ez a meghatározás mindig általános érvényű, azaz itt és most is igaz, mint igaz volt az idők és terek végtelenjében, ahogy a mesék „hol volt, hol nem volt” sztereotip formulájában is. Az égbolt csillagvilágáról, a Tejútról az Állatövről még a legszőrszálhasogatóbb halandó sem mondhatja, hogy nem ékes, nem fényes, nem nagy, és azt sem — a szó ősi jelentésében, — hogy nem út. A mi ékes-fényes nagy utunkat szövegünk pontosan körülhatárolja azzal, hogy fölvonultatja — a benne leírt történés-folyamat szempontjából szükséges — csillagképeit. S ezek közül három már kibontakozott előttünk / S e csillagképek félreérthetetlenül jelzik, hogy a mi fényes-ékes nagy utunk a Tejúton belül az Állatöv. Erről az állatövről — szintén köztudomású —, hogy sem nem állat, sem nem öv, hanem egy zárt csillag-rendszer, amit az ókori Kelet nagy kultúrnépe, a sumir fogalmazott és nevezett meg először —, s amelyet az Ekliptikán látszódó csillagképek alkotnak. A csillagászat szerint az Ekliptika a Földpálya vetülete az égbolton. Más néven Nappályának is nevezik az Ekliptikát, és az égnek azt a főkörét értik 775
