Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal

rán nem tehetett szert akkora hatalomra, hogy magát az őstermészetet is elpusztíthassa. Elképzelem, talán marad egy moha, egy gomba ... De nem mi. Persze az életösztön optimista. Az ember nem akarja elképzelni, gyakran nem is tudja, hogy meghalhat. Ellenkezőleg. Keresi az élet értelmét. A költészet örök kérdezés is. Én a harmadik kötetemben is válaszért ostromlom majd a világot. Választ akarok, mert a kérdező embert hiszem. A jó kérdés-feltevéshez elengedhetetlen a dolgoík elmélyült ismerete. „Közös dolgainké”. Ezért kell behatóan ismernünk a múltunkat is, mert csak így tudunk jól kérdezni a jelentől, a jövő érdekében. A már elkövetett „tragikus hibák” elkerülésére csak úgy van módunk, ha tudomásunk van róluk, ha beszélhetünk róluk. A mi nemzedékünknek az az egyik legnagyobb problémája, hogy csonka tudással rendelkezik. Ady leírhatta, célozván a történelmi helyzetre: „Fut velem egy rossz szekér” ás pontosan tudta, hogy miért írja le. Igaz, nem engedett magára kényszeríteni hamis történelmi optimizmust... A történelem folyamán minden nemzedék valamiképpen kipróbálhatta magát. Még tévedhetett is. Úgy veszem észre, a mi nemzedékünk az erőpróbára nem kapott lehetőséget. Igazából nem tudjuk mit érünk, mire vagyunk képesek. Hallottunk a felelősségről, de tulajdonképpen semmiért nem vállaljuk, igazán nem vállalhatjuk, hiszen hiányzik hozzá a tett, a valódi cselekvés. Mintha ki lennénk rekesztve a saját sorsunkból is... A hétköznapok forradalmisága az, hogy nem történik semmi. Élünk, létezgetünk, és nyilvánvaló, hogy ez a helyzet megszüli a maga különleges ideológiáit. Akár a hivatalosak ellenében. Nálunk nincs lét-gyakorlat. Élünk szabályozottan, nagyobbrészt a döntés joga és lehetősége, lassan már igénye nélkül. Mondhatnád erre, vannak kidolgozott programok. De a program ne csak szavakból álljon, hanem valódi részvételt biztosítson, és ez a részvétel ne kizárólag csak a napi munkára vonatkozzék. Gyakran érzem úgy, hogy az önálló kezdeményezésekkel szemben bizalmatlanság nyilvánul meg, és fenntartással fogadtati'k majdnem minden, ami alulról jön. Az már egyenesen groteszk: ugyanaz történik akkor is, ha mindezt előbb „lentről” tervezték meg. Tapasztalhattuk ezt már egy párszor. Innen, ered a kirekesztettség érzése és ahogy múlik az idő, a helyzet egyre tarthatatlanabb. Nem lehet elfecsérelni életeket, márpedig mindebből ez következik, erről szólnak nagyrészt az irodalmi művek is.

Valamikor az adott szó többet ért öt pecsétes aláírásnál. Gondoljunk bele, ha úgy is lehetett élni, akkor miért természetes, miért válhatott azzá ennek az ellenkezője. Az adott szó, a kézfogások ügyet-szentesítő korában jóval kevesebb volt az adminisztráció, s az abból élők száma. Ahogy gyöngül az ember-tisztelet, az ember-beesülés, az ember iránti bizalom, úgy erősödik a bürokrácia hatalma. Ma már egy reszelő! sem lehet kivenni a raktáriból még öt percre sem, mert félnek, hogy eltűnik. Sajnos, gyakran joggal. Be kell látnunk végre, hogy valami iszonyú erkölcsi devalváció történt, elértéktelenedés az ember-közi kapcsolatokban, de az állam éis polgárai kapcsolatában is efféle folyamat tapasztalható. Ügy tűnik, ezekben a kapcsolatokban az ember egyre kevésbé számit. S ez éppen abból derül ki, hogy minden fórumon sulykolva hangsúlyozzák: a legfőbb érték az ember és közben azt látom, hogy gyakran értéke alatt kezelik. Valóban a legnagyobb érték. Harmincöt évvel a háború Után azt hinné az ember, hogy ez természetes. Ezért jött létre egy új társadalmi rend, hogy mindez magától értetődő lehessen. Tehát ami természetes, azt miért kell unos-un- talan hangoztatással frázissá silányítani, üressé tenni? Fájna, ha kiderülne, eny- nyi év alatt sem sikerült megtölteni tartalommal. Hitem szerint az igazi költészet feladata az ember védelme, képviselete.

745