Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal

Ha megengedik, egy idézettel kezdem:

„Én verset mutattam Döbrentei Kornélnak, aki elolvasta, majd kizökkentve Bellát az elemzésből, elolvastatta vele is” — írtam 1978-ban, Bella Istvánnal készített interjúm elején. Valóban, Döbrentei Kornélnak nagyon sokat köszönhetek. Ö volt az a költő, aki tanácsaival, buzdításaival az első nehézségeken átsegített, akivel sokszor reggelig tartó beszélgetéseket folytattam a Bosnyák téri piacon (előtte persze más italmérésektet is meglátogatva). Verseit kívülről fújtam, és fújom ma is.

És Döbrentei az első „interjúalanyom”, akivel nem a saját otthonában beszélgetek.

— Tudod, nem vagyok olyan helyzetben, hogy a lakásomon fogadjalak — mondta egy hónappal ezelőtt.

Így aztán ez a beszélgetés nálam készült el.

Döbrentei szemben ül velem, érdeklődéssel figyeli minden mozdulatomat. Egyelőre egy üveg Nyársapáti fehér kinyitásával foglalatoskodom.

— Csak nyugodtan, hiszen van időnk — mondja.

Végre sikerül kinyitnom. Nagyon rossz bor. Mintha nem is szőlőből készült volna.

Döbrentei Kornél 1946-ban született Budapesten. Eddig két kötete jelent meg: A skorpió jegyében (versek, 1972), Szökőév (versek, 1979). Sokan nemzedéke legjobbjának tartják. Természetesen én is.

Térdemen szótteregetem a jegyzeteimet, és beszélgetni kezdünk.

Remélem nem tartod furcsának, ha először a gyermekkorodról faggatlak. Ügy érzem, költői világodat, költői nyelvezetedet elsősorban gyermekkori élményeidnek „köszönheted”, hiszen már első verseidben jelen volt a „Döbrentei-féle öntörvényűség”, a másokkal össze nem téveszthető hang, az iskolát teremtő erő ... Egyszóval, hogyan jutott eszedbe, hogy költő legyél? . ..

Az az érzésem, ezt az ember nemigen tudja elhatározni. De megokolni sem könnyű, hiszen az alkotóképesség hátterében olyan erőterek, az ősök, a történelmi örökségek, a fireudi „ősvalamilből” az egyén tudatába föltörő emlékek révén olyan késztetések működnek, amelyek hatására az ember — feltéve ha kellő eszmélőkászséggel, és alázattal bír — rádöbben: nem egészen illetékes a döntésre, noha a saját sorsáról van szó. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen művész sem tudhatja végső bizonyossággal — elismerésben legyen bár része bőven — művei megmaradnak-e az időben. Végül is gyötrő kételyekkel teli létet ki választ kizárólag önszántából? Ki tudja teljes mélységében megválaszolni, miért ír az ember, mit hisz ebből a világból, mi az ami egyáltalán megírásra érdemes? És miből táplálkozik az a felelősségérzet, amelynek kényszerétől áthatva valaki bezárkózik egy szobába, elég erőt érezvén ahhoz, hogy a min- denség gondjait magára vegye, hogy azonosuljon az emberiséggel vagy egy katicabogárral? Mi az a titkot kicsikaró vágy, más dimenziókban röptető hangulat, amelynek kifejezésére tollat fogunk, éltetvén s áltatván magunkat a hiú reménység által, hogy szavakkal mindez kifejezhető? Sokféle válasz adható, de megnyugtató egy sem. Nagy László azt írta: „Műveld a csodát, ne magyarázd”. Tengerész éveim alatt, hajózás közben mindig lenyűgöztek a repülőhalak. Micsoda óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy kitörjenek saját elemükből, a tengerből. Azt hiszem, ilyesféle próbálkozás a vers is: az ember túllépési vágya ön736