Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal
magán, gyarló anyagi mivoltán. Az a vágy, hogy a szakadékot, amelyről csak azt tudjuk, hogy mély és széles, de azt már nem, hogy valójában mitől is választ el — áthidaljuk. A vers, a gondolat általunk ellenőrizhetetlen régiókba tör. A csodák világába, amelyeknek törvényei mások, mint a hétköznapoké, de amelyekben mégis benne rejlik el nem élt lét ^tartalékunk, mint soha meg nem valósított lehetőség, benne foglaltatik ősemlékezetünk, gyermekkorunk ... Fák és virágok közt hallgató öreg házból indultam első felfedező utarnra, végig a nagy eperfán, föl egészen a csúcsig, (hogy körbenézzek: mi van a Kerítésen túl? Születésemet baljós jelek kísérték. Amikor apám éjszaka kerékpárra kapott, hogy a bábáért menjen, villámlások, dörgések közepette kitört az égihábo- rú, majd rálőttek valahonnan a sötétből -— Pestszentimrén, 1946 novemberében a közbiztonság még nem volt valami megnyugtató. — Ráadásul a kerékpárjával nekihajtott egy téglarakásnak is és végül megrázta a bábaasszony kapucsengője. Eleinte úgy volt, hogy én is meghalok, mint a bátyám. Hathónapos koromban hathetesnek tűntem. A szüleim sem igen hitték, hogy valamikor bebarangolom majd a mellettünk elterülő határt, hogy fácántojást szedek tavasszal, dinnyét csenek nyáron, szőlőt dézsmálok ősszel, s télen „korizni” fogok a befagyott tavon. De a baljós jelek ellenére mégis így történt. Számomra azonban mindenekelőtt a kert volt a csodák forrása. A rejtelmes dzsungel, amely kora tavasztól késő őszig anyám káprázatos virágainak lüktetésében égett. A földből, a fákból virágokból áradó erők áthatottak, és egy mágneses pillanatban, nyolcévesen megírtam első versemet, amelyet aztán sok követett. Negyedik elemista koromra közel száz versem volt. Ezeket elkérte Elvira néni, a tanítónőm, aki szép, sudár, fekete asszony volt és én tíz évem egész hevével szerelmes voltam belé. Aztán egyszer csak a régi néprádió hangját hallom: „az általános iskolák irodaimi versenyén Döbrentei Kornél, a Szélső utcai iskola tanulója első díjat nyert Zörög a kukoricaszár és Tavaszi füzek című verseivel. A verseket Gáti József előadásában hallhatják.” Látom magam előtt nagyapám magas, katonás alakját, amint a repülőtérre kísér, az első díj ugyanis egy Budapest fölötti repülés volt. Hallom a hangját: „Maga nem félhet”. És akkor a kardra gondoltam, apám katonai pályájának egyetlen megmaradt relikviájára, az avatási kardjára, amit gyakran kiloptunk a szobából, hogy megvívjunk egymással, mi gyerekek. Félelmet okozott, egyben gyönyört is szerzett kihúzni hüvelyéoől a villámló pengét. Egyszer azán rajtakapott apám a kardozáson, de nem náspángolt el érte. Attól kezdve mesélt nekem háborúról, férfi-bátorságról, az igazságról, és egy, a miénknél sokkalta nagyobb kertről: a hazáról. Nekem eztán a kard — amelyről játék közben leszakítottuk a bojtot is — egyszerre többet jelentett puszta fegyvernél. Markolatából erő sugárzott, többé már nem vittem ki a sárba játszani. Gyakran eszembe jut: „Maga nem félhet”. Pedig hányszor- de hányszor féltem azóta a repülés óta. Kihajóztam a kerítésen túlra, szellemi és elemi tengerekre, mert kerestem valamit és — megleltem a félelmet. Elzarándokoltam a libanoni oédrusokhoz, de éreztem, biztosan gyökérziik bennem öreg diófánk, benne megfogódzkodhatom. Abban a fában, amelynek ágáról lelőttem a vadgalambot. Akkor találkoztam először a halállal. Az élettelen madár zuhanása máig bennem visszhangzik. Furcsa paradoxon: naponta milliók halnak meg és mégis egy madár pusztulásának emléke egy életre szóló megrendülést okozhat. Ugyanis ezzel a cselekedetemmel szűnt meg a halhatatlanságba vetett gyermeki hitem. De akkor csak azon töprengtem, miért nem tud elrepülni, hiszen nem vérzik. Alszik talán? Ho737
