Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Simonffy András: Kompország katonái IX. November 22. (történelmi kollázsregény)

tást, és eljutottunk Sopronkőhidára, rettenetesen törtük a fejünket azon, hogyan is történhetett mindez... Hol hangzott el egy vigyázatlan mondat, ki ismerhette az időpontot és így tovább. Egyszóval: szándékkal vagy szándék nélkül ki árulta el a mozgalmat? Különböző teóriákat állítottunk fel, ezeket ma már említeni sem érdemes, mert aktualitásukat vesztették. Persze, azt is meg- hánytük-vetettük, nem éppen mi voltunk-e azok, akik valahol mások, illetéktelenek előtt elszólták magukat. Éppen ezért egy jellemző esetet elmondok neked.

Amikor mi 1945 júniusában előkerültünk Nyugatról — már azokra gondolok, ákdk túlélték Sopronkőhidát, és haza is jöttek —, szóval lényegében mi hárman, érdeklődtem, mi van Radványi Imrével. Most tudni kell, hogy a mi részünkről ő volt az összekötőnk a kommunista vonallal, tehát katonai téren Pálffy Györggyel és Sólyom Lászlóval. Ö ott volt azon a bizonyos Hársfa utcai tárgyaláson is ... Szóval éppúgy benne volt az ellenállási mozgalomban mint jómagam, éppúgy részt vett ezeken a tanácskozásokon. De nem volt — ez tény — meghíva a november 22—i összejövetelre. De én aznap délben, amikor a már említett Lánchíd presszói találkozás után visszamentem a Hadik-laktanyába (tehát mielőtt Beleznaynak telefonáltam volna), a kapuban találkoztam Radványi Imrével, és megemlítettem neki, hogy este lesz egy fontos tanácskozás Tartsaynál, ott lesz-e?

Azt Válaszolta, hogy nem, s hogy tudtával Kővágót sem hívták meg. Nem volt tehát ott, s nem is került be a Margit körútra, később sem.

No, engem az első napokban egy Pozsgai nevű törzsőrmester hallgatott ki, aki nem volt vadállat. Egyszer, amikor ülünk egymással szemben az íróasztalnál, s ő, ugye, a vallomásomat veszi fel, azt veszem észre, hogy lassan tologatja felém a dossziét, mintha szándékosan tenné, s én elolvashassam, hogy mi van a fedelére írva. Ott pedig az állt, hogy „Almásy Pál alezredes bűnügye. Kihallgatandó tanúk: Tóth István és Radványi Imre.” (Tóth István akkor még nem volt lefogva, ő csak később került be a Margit körútra.)

Akkor, abban a helyzetben én is arra gondoltam, hogy esetleg ő? Hiszen Tóth István néhány nap múlva bekerült, Radványi nem. Kiderült aztán, hogy időközben itthon is bizonytalan hírek kezdtek terjengem. Ez a hír magának Radványinak a fülébe is eljutott, s akikor ő Vörös Jánostól (áki akkor már az ideiglenes nemzeti kormány honvédelmi minisztere volt) becsületügyi eljárást kért maga ellen. Ez a bizottság össze is ült Platthy Pál altábornagy elnökletével, és alaposan kivizsgálta a dolgot. Itt aztán Radványi Imre szerepe tisztázódott, méghozzá számára teljesen megnyugtatóan: szeplőtlen a dologban .. . Mire mi hazaérkeztünk tehát, addigra róla már kiderült, hogy tiszta.

De hét akkor ki?

Egy szép napon aztán Radót meghozták Nyugatról, mint háborús bűnöst. Az amerikaiak adták át. Bekerült az Andrássy út 60-ba, az Államvédelmi Hatóság fogságába. Nekem pedig egy meghívó jött az ÁVH-tól, már abban az értelemben, hogy az ellenállási mozgalom életben maradt tagjai és az özvegyek jelenjenek meg ekkor 'és ekkor az Andrássy út 60-ban, Péter Gábornál. Bementem. Ott volt Bajosy-Zsilinszky Endréné, ott volt Tartsay Vilmosné, ott volt Révay Kálmán, ott volt Kővágó József... Ekkor Péter Gábor felvezettette a cellájából Radó Endrét, akit... Hát... Alig lőhetett felismerni. A fél szemét az amerikai őr lőtte ki, mert menekülni próbált a salzburgi táborból. Az őr utánalőtt, s a szemét találta el. Fekete micsodával volt lekötve a félszeme, és amúgy sem leledzett jó bőrben. Azt mondja neki Péter Gábor:

719