Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Simonffy András: Kompország katonái IX. November 22. (történelmi kollázsregény)

mosék lakásáról idehozták az ellenállási mozgalom letartóztatottjait. A sötétben még azt sem vesszük észre, hogy már behajtottunk a börtön kapuján. Az autóbusz fényiszóróit ráirányította a falra az a nyilas százados, akinek a neve itt van most is egy köpet nyállal a nyelvem hegyién, de nem mondom ki, nehogy a sok mártír névtelensége mellett éppen az övé legyen leírva ezen a napon. Leugrik a buszról, leterelnek bennünket. „Jól nézzék meg ezt a falat — kiáltja — mert holnap reggel majd háttal állnak neki, amikor kivégzik magúikat.'1 (...) Amikor néhány perc múlva Lelökitek abba a 92-es zárkába - - aki ott volt, nehezebben felejti el a cella számát, mint születési évét — és a sötétben a cementpadlón kezdtem összekaparni egy kis szalmát, váratlan égi, pamasszusi vigasztaló szó szólalt meg bennem: Arany Jánosé. „És földre hintik a zizegő szalgát...” Lém, a mesterségbeli torzulás siet segítségemre halálfélelmemben. Azután a baráti, bajtársi szó segített. Olyan vak volt a sötét, hogy a mellettem fekvőnek tenyerével kellett végigtapogatnia arcomat. Nyilván pápa- szemem .és bajuszom is hozzájárult a gyors felismeréshez. Nevemet mondta. Bólintottam. Olyan közel hajolt fülemhez, mint a szerelmes. „Gyuri vagyok. Markos. Ne szarj be, holnap még biztosan nem nyírnak ki.” {...)

Mind akik itt vagyunk a fal körül, százával tudunk ilyen emlékeket, a barátságét, az összefonódottságét, az önfeláldozásét. De nem mondjuk el. Börtönszemérem. Markos elmondta remek és alig méltatott könyvében, a Vándorló fegyházban, azután nemsokára elment a fal túlsó oldalára. De akik megmaradtak, azoknak beszélniük, írniuk kell. Ez a túlélők dolga. Nem a börtönről, nem a kínzásokról, az egyéni megpróbáltatásokról, a megtorpanásokról, az ösz- szeomlásokról, a feltámadásokról kell történelmi hint adni, hanem arról, a kis, másik Magyarországról, amely a börtönben jelképként és előképként létrejött és élt, a valóságnak kicsinyített vetületeként. (...) A túlélés eufóriája megint elöntött a színhelyen. Nem állnék itt, ha nem segít két ember. Az egyiknek a neve ma is országosan ismert: dr. Weil Emil. Rabként a rabok orvosa volt. A másik név ismeretlen: dr. Somóiczi Lóránt. .Fiatal jogászként katonai szolgálatra a Margit körútra hivták be, ügyészi segédnek, hadapródőrmesteri rangban. (...) Somóczi vállalta a kockázatot, hogy önhatalmúlag átírja nevemet a kiürí.tendők (értsd: Sopronkőhidára szállítandók —

S. A.) listájáról a szabadulókéra.

— Ki, kik az árulók? Legalább sejteni lehetett valamit?

— Ezt a nevet, hogy Mikulich ... Ezt a nevet én addig soha nem hallottam. És még utána sem, évekig. Fogalmam sem volt róla, hogy él, létezik egy ilyen nevű ember ... Illetve főhadnagy ... Na, most így utólag visszagondolva beugrott nekem, hogy még ott, Tartsay lakásán, ahol egy csomó egyenruhás csendőritiszt, csendőraltiszt nyüzsgött... Hogy támasztotta ott a hátát az ablaknál, kissé a függöny takarásába húzódva egy civilbe öltözött pasas is, aki bemondta a nevünket, amikor beléptünk. Megnevezett bennünket. Még föltűnt nekem, hogy ki lehet ez az alak, honnan ismer engem, s vajon mit keres ott. De aztán nem volt sok időm töprengeni.. .

Később, miután Makayval és Révayval mi épségben megúsztuk az aka.sz718