Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék V.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék V. Az emlékezés villanófénye rávetül néhány olyan parcellára, melyek az elfelejtés sötétjében lapultak meg, és láthatatlanok maradtak volna, ha valami ki nem kényszeríti az emlékezést. Még nem hagytam el az árvaházat, így hát nyugodtan beszélhetek Ida néniről, aki az „Árvaanya” volt, vagyis az a valaki, aki időnként tisztasági szemléket tartott, hol a körmünket, hol a ruhánkat, hol kabátunk zsebeit vizsgálta olyan alaposan, hogy ami a pofonokat illeti, nála biztosra mehettünk. Ahogy a katonaságnál fegyver-vizit esetében a tisztes biztosra mehetett, hogy a závárzaton vagy másutt megtalálja azt a porszemet, ami lehetetlenít egy eltávozást, vagy természetessé teszi egy vasárnapi szabadnap megvalósulását. Ida néni magas, telt, kreolbőrű asszonyság volt, fekete szemű, mély hangú, és tudta jól, hogy valamennyiünket erotizál. Esténként, ha elmentünk szobája előtt, automatikusan sexre kapcsolt fantáziánk, és ha egyebekben szegények is voltunk, de fantáziánk olyan gazdag volt, hogy öt esztendőre is elegendőnek bizonyult. A Lövölde téren akkoriban számos déligyümölcsárus bódéja fennhéjázott előttünk, csóró éhenkórászok előtt, és csak bámultuk a sok banánt, mandarint, ananászt és kókuszdiót, de hát jobb híján sült tököt vettem, és azzal tömtem tele télikabátom zsebeit. Ahogy beérkeztünk az árvaház előcsarnokába, éreztük a veszélyt, mert a mi drága Árvaanyánk, Ida néni ott állt a portásfülke előtt, és az soha jót nem jelentett. „Megállni” — ordította — „zsebvizit” lesz! „Mi ez a zsebedbe, tán vacakgyár” — és dobálta a kövezetre a zseb tartalmát: koszos zsebkendőt, patkószegeket, sültgesztenyés staneclit és miegymást. Majd sorra kerültem én is. Nagy tenyere mint ragadozómadár csapott le pontosan zsebem közepébe, és úgy förcskölte szét a sülttököt, mint egy srapnel a földbuckát. És sülttökös tenyerével két hatalmas frászt kent le nekem. Jó évtizeddel később anyámat látogattam meg egy kórházban, aki avval fogadott engem: tudod, ki fekszik mellettem? Ida néni az árvaházból. Nem úgy nézett ki, mint aki bárkit is eroti- zálni lenne képes, de halk beteg hangon azt kérdezte tőlem: Ugy-e, én jól voltam hozzátok? 1930 koranyarán volt a szokásoknak megfelelő búcsúztatása azoknak a növendékeknek, akik elhagyták az intézetet. A gimnáziumot és kereskedelmi iskolát végzetteket elhelyezték magántisztviselői állásokba, míg a négy polgárit elvégző növendékeket javarészben kereskedő segédnek, ipari tanulónak — inasnak adták. Én bejelentettem, hogy felvételizni fogok az Iparművészeti Iskolára, így hát békén hagytak. Civil, felnőtt ruhát kaptunk, és már abba beöltözve álltunk sorba, várva az igazgatói búcsúszavakat és Ida néni kézfogását. Ilyen-olyan gondolatoktól elnehezülten, nagy csöndben álldogáltunk, amikor is két pofon csattanására kiléptünk a csend világából. A pofonok rövid története ide kívánkozik: Csíki, a szintén búcsúzó intézeti növendék, akit mindenki szeretett, szomorúan maga elé bámulva álldogált, amikor is Ida néni odament, és azt kérdezte Csíkitői: Miért vágsz ilyen bús pofát? — Csak olyat vághatok, amilyen van, válaszolta Csíki... — Én is csak olyan, búgta Árvaanyánk, és lekent egy hatalmas pofont Csíkinek. A másik pofont Ida néni kapta Csíkitól. Ilyen szépséges és jóságos pofon emlékével ajándékozta meg Csíki a búcsúzokat és ott- rnaradókat. Csíki, aki később Robert Capa fotós-aszisztense lett, majd Vajda Lajos párizsi jóbarátja, és még később Leonora Carrington világhírű szürrealista festőnő férje. Most Mexicóvárosban él, legalábbis hiszem, hogy él és dolgozik. 62
