Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék V.

Régebbi történet: 1925 telén, amikor „kinőttem” a „húgyoshálót” és avanzsáltam a nagyhálóba, fura históriák keringtek egy bizonyos H. úrról, aki felügyelő korában kulcscsomóval úgy fejbevert egy gyereket, hogy az sérülésébe belehalt. A borzongató történet képpé vált bennem, és e képet a mai napig nem voltam képes átfedni sem derűvel, sem felejtéssel. Egy évvel később H. úr megjelent az árvaházban, újra mint felügyelő és improvizált kis fejtágító beszédet tartott nekünk, akiket még nem ismert: „A régiek ismernek engem. Tudják, hogy jó ember vagyok. Soha alaptalanul nem bántottam senkit. A kötelességtudó és szófogadó gyerekeknek nem kell tartaniok tőlem. De a fegyelmezetlenséget nem tűröm! Hát csak ennyit akartam közölni veletek”! — „Csapat, lépésben indulj! Irány a Városliget, egy-kettő, egy, egy-kett, egy ..Mint a poroszok, úgy trappoltunk. Ez a katonás kivonulás H. úr találmánya volt. Csaknem negyedszázaddal később meglátogattam szegény Szerb Tóni öreg szüleit, akik valahol a Hűvösvölgy közelében laktak. Egy ismeretlen, őszhajú öregember üldögélt náluk, és hirtelen borzongani kezdtem. Szerb Károly bácsi a következőképp mutatott be az öreg embernek: Tulajdonképpen nem is kellene bemutatni benneteket egymásnak, hiszen ismeritek egymást. Ö H. úr, aki a te idődben is felügyelő volt a fasori fiúárvaházban. (Ezért borzongtam hát.) H. úr megszólalt: Ugye, édes fiam, jó voltam én hozzátok? — Mennem kell — mondtam, és szinte rohanva hagytam ott az öreg Szerbéket... 1930-ban, amikor végleg magam mögött tudtam az árvaházat, még abban az évben ősszel kimentem a ligeti „nagyoszolj”-ra, megnézni a régieket, akik még ott maradtak. Mi van veletek? — kérdeztem. Jobb-e valamivel? Hát igen, hümmögték a fiúk, már folyóiratunk is van. Tudtok-e mutatni? Tudtak. Nézem, nézem, és valami hiányérzetem támadt. — Hát verseket senki sem ír? — De igen, elég sokan, de a „Diri” nem engedi, hogy a folyóiratban megjelenjenek. — De miért nem? Mert azt mondja, hogy a mi korunkbeliek csak plagizálhatnak. Cseszheti az a pedagógus lángész — mondtam, és nagyon szomorú lettem. Eszembe jutott az a Stiaszni Jenő (akiről már írtam), aki éveken át hirdette, hogy nem lesz belőlem művész, mert ahhoz túl ügyetlen vagyok. És eszembe jutott Kállai Ernő kritikája első gyűjteményes kiállításom kapcsán, aki 1938-ban azt írta: ...„bár valamivel kevésbé ügyes keze lenne” ...

Néhány mondat a fociról. Hét—nyolc éves lehettem, amikor nyáron anyám levitt nővéremmel együtt Nagyváradra, ahol Milly néniék éltek. Milly néni nővére volt anyámnak, és rengeteg gyermeke volt: három fia és négy lánya, akiket nagyon szerettem. Büszke voltam, hogy olyan sok unokatestvérem van. Milly néni csaknem nyolcvan éves volt, amikor a marhavagon előtt egy jóra- való csendőr puskatussal agyonverte, s így megkímélte a kínzó utazástól és mindattól, ami azután rá várhatott. Egyik fia 1944-ben öngyilkos lett, és a többi Osvát unokatestvérből — kettő kivételével — levegőt szennyező gáz és füst lett. A fiúk közül az a Gyurka maradt meg, aki Váradon „duplázni” tanított rongylabdával. Egy házfalra rúgtuk puhán a labdát, aminek nem volt szabad a földre esni. Ha visszapattant a falról, „belsővel” újra csak a falra, mindaddig, amíg valóban le nem esett a földre. Ballábas voltam. Imponált nekem Gyurka a lakk- sildes tányérsapkájával, amit ilyenkor duplázás közben megfordított, úgy, hogy a sildje a tarkóját fedte. A váradi séjour után Mócsra vitt anyám minket. Kolozsvárról egy Blaga nevű sötétvörös színű autóbusz vitt Mócsra. Minden ilyen alkalommal a hányásig rosszul voltam a buszutazástól, és megváltásnak éreztem, amikor megérkeztünk e jobbára román parasztok lakta faluba. Nagyon megbámultam jellegzetes öltözködésüket, hosszúra nőtt zsíros hajukat, az is63