Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Kis városok lelki kelepcéi (Takáts Gyula prózája)

szigorú fegyelmét, feszességét, kauzalitását, sodró és öntörvényű dinamikáját, hasztalan az alakteremtés plaszticitasát és pregnanciáját. Ködlenek, elmosódnak minduntalan kontúrok, figurák és szituációk, mellékessé zsugorodik a motiváció, hézagtalan illeszkedés helyett fellazulnak a cselekmény szerkezet eresztékei, s líra, legkivált a természettől meg ittasul t líra ömlik elő, olykor gáttalamul, parttalanul, gyönyörködve, melankóliával, nosztalgikusain, hogy ringatózzunk, elrévüljünk lágy hullámain. Nem keményre metszett gondolati -optikai benyomásokat és emlékeket hágy maga után a kötet, hanem inkább zeneieket, imbolyog, himbál az élmény, miként — az első műből kölcsönözzük a mondatot — egy „pávakék kalapkarima enyhén libegett az ezüstös cigarettafüstben.”

Számos apróbb-nagyobb részlet, motívum, megfelelés rokonítja a kiét regényt. Itt is, amott is a finom, rebbenő hangulatok, a mikrorealitások művészének bizonyul Ta- káts Gyula, semmint a feszültségteremtés, a nagy összefüggések, a makroképek mesterének, elannyira, hogy már-már .felötlőén hiányzik belőlük az igazán bő, epikába kívánkozó életanyag, a valóságos emberi kapcsolatok gazdag tenyészete. A vézna, csupán a szapora reflexióktól, kitérőktől, lírai futamoktól feldúsult történet lassú, szinte észrevétlen mozgással halad a szó igazi értelmében — itt is vitánk volna Laczkó Andrással — aligha tragikus végkifejlet felé. Ritka vendég a drámaiság (nem is igen illenék e kisszerűén vegetáló, statikus világhoz), ám nagy fényt lobbant, ha elvétve feltűnik. Somogyországban, Kaposvárott, illetve Nagyatádon járunk a regényföldrajz tanúsága szerint, valahol a húszas-harmincas évek táján (a Polgárielöltek cselekménye — egy odavetett megjegyzés árulja el — 1925-ben játszódik), önkörében forog itt minden, nemhogy országos ügyekre, de még a megyehatárig sem láthatni e színterekről. Fejlődésben megrekedt, a 20. századból kiesett, szomorú, anakronisztikus rezervátumok ezek, hol reménytelenül poshad, szánalmasan me.gavasodik a lét. A lakók sem polgárok, hanem — pontos az írói szóhasználat — polgárjelöitek csupán. Tisztes iparosok, múltjukon képzelgő dzsentrik, úrhatnám városatyák, hóbortos különcök: megannyi — Ibsen kifejezését idézzük — zsebkiadású lélek. Beszűkült, távlattalan, inautentikus életet élők, kik izzón sóvárogják az eseménytelen egyhangúság poklából a rendhagyó esetet, a „szenzációt”, s nem bocsájtják útjára a menekülni vágyót. Me- mentóként, vezérmotívum módjára visszhangoznak újra meg újra az egyik jelképes figura, a bábos szavai: „... az emberek nem a kegyetlen igazságot, de a csudálatos históriákat szeretik. A márcot a keserű élethez. Az édes szirupot, mely a földi búcsúkon az ég felé emel.” S az indulatok könnyen elfajulnak itt, bűnbakot, áldozatot követelnek, vesszőfutásra késztetik a különbet. Korántsem meglepő, hogy groteszk színház, furcsa, riasztó komédia benyomását kelti ez az élet, hol bábuként kell sírim gania mindenkinek a reá váró szerepet. Kivált a második regény dolgozza ki szuggesztívan, vibráló, komplex jelentéstartalommal a szánházmetaforát, ámde végigkíséri ez már — érdekes tükör — a Polgárjelöitek históriáját csakúgy. Szinte szükségszerű, hogy épp a hegyközségi búcsú vásári nyüzsgésében, a „vurstli”, a trombita, a cintányér hangzavarában essék meg a gyilkosság, amely elszabadítja láncáról a tömegpszichózist, s a főhőst hisztérikus, reménytelen menekvésre készti. Ebben a baljós marionettjátékban egyensúlyukat vesztik, csapdába keverednek mindig a többre képes és érdemes, ám mégsem eléggé szuverén és belüli'ől vezérelt lelkek: a Sámson Feliciánok és a Ladilla Józsefek. Autonómiát, belső biztonságot keresnének, de későn és rosszul cselekszenek. Csak a törvényt, az újjászületés parancsát, önnön lényegük hívását követik látszatra, miközben jóvátehetetlenül fogja, nyűgözi őket is a kisvárosi morál és szellemiség. Példává, másoknak is világító nembeli emberré magasodnának, hogy szánalmasan, tragikomikusán belesüppedjenek a partikularitásba. Tettük, bukásuk nélkülözi a heroikus elemet; a tébolyda és az ostoba halál mint végkifejlet visszafelé is minősíti a sorsokat. Fanyar, lehangoló a tanulság: kisvárosban a lázadás is csak kisvárosi léptékű lehet.

Jóval többet jelent puszta véletlennél, hogy kollégiumi tanár, a klasszika filológia professzora kerül az első — föltétlenül gazdagabb szövésű s esztétikailag is igényesebb — regény centrumába. A védtelenség, az élhetetlenség, a kifinomultság szinonimája volt ez a hivatás Kosztolányi Aranysárkányában csakúgy, mint Juhász Gyu700