Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Kis városok lelki kelepcéi (Takáts Gyula prózája)

Iánál az Orbán lelkében vagy a Tímár Virgil fiát író Babits esetében. Takáts Gyulánál sem másként. Kétlelkű ember, különös fantaszta Sámson Felicián tanár úr, szívszorító komikummal csetlik-botlik a polgárjelöltek között. Neve — meggondolkodtató kontraszt — bibliai reminiszcenciákat ébreszt, néki is van Delilája, a felesége, csakhogy őt játszi könnyedséggel lebírhatják, megalázó, örök fogságra vethetik a „filisz- teusok”, s még bosszújától sincs mit tartani. (Akár A 6-os számú kórterem Csehovnál, szomorú szimbólum a tébolyda emitt is.) Furcsa fogyatkozás, hogy a főhős múltját csupán sejtetések, utalások, elejtett megjegyzések vázolják úgy-ahogy, holott a sors gravitációjában az előzmények is fontos szerepet játszanak. Sámson Felicián így nem eléggé élő, plasztikus figura, nehezen hordja el a reá rótt terheket. A cselekmény indulásakor máris a keresztútnál tétovázik: menne is, maradna is. Lelke egyik fele rég összezsugorodott a körülmények, a kisváros szorításában. Készséges részese a mechanizmusnak, a komédiának, foglya a látszatoknak, a közhelyfilozófiának, törzsasztal várja a fórumon, a Locsogóban. Ép azonban a lélek másik fele, hallja még a messzeségek hívását, sóvárogja a teljességet. Elültek immár a tudományos ambíciók (a képesség, az akarat volt-e kevés avagy a környezet kötötte gúzsba a szellemet? — nem derül ki ez), a házasság gyermektelen és merő formalitás csupán, ámde mind erősebb a természet, az erdők, a patakok vonzása: „Felicián tíz éve horgászott. Tíz éve jött az első szorítás, hogy elindult kifelé. Ez mélyült benne észrevétlen, amint járkált a kisváros egyszerű útvesztőin, melyek rettentőbb keretek, mint a csikorgó vas, sistergő tűz és óriás kémények betonvárosai. Azokban a külső ember csak elszaladgál, de itt a mindig kíváncsi szemek, mindig hamis szájak és hegyes fülek szorítják az igazit, a belső embert (...). Ez az ember sérül meg, és ez nő rosszul ezekben a tespedt, kis közösségekben.”

Frissülni, kiegyenesedni, újjászületni vágyik Sámson Felicián, a görög ideálok, Rousseau és Jean Giono szellemében egyszersmind, századunk modern természetvallásának kisszerű, felemás prófétájaként. A kivonulás és a példaadás hőse kívánna lenni. Nem a test, a lélek gyógyulását keresgéli esztendeje már, betegszabadságon, egyelőre csak a szőlőhegyi házba húzódva városából. Megható és nevetséges terve készen áll: halászkunyhó a rengeteg közepén, az általa Zenélőnek keresztelt Kecskés patak partján, s a vízben maga telepítette pisztrángok játéka. Kivonulása futássá gyorsul utóbb; mi tréfasorozatnak indult, gyilkossággá fajul. Az ártatlan tengeri rák jelképpé növekszik és komorodik, a kisváros agresszív ösztönei, irracionális indulatai öltenek benne testet hovatovább. Feliciánt tenné bűnbakká a bornírtság és a tömegpszichózis, ő pedig — bírva immár rejtélyes, lelki szövetségesének, a polgárjelöltek világa fölött elérhetetlen magasságban trónoló Fedorovszky hercegnek engedélyét is — lázas sietséggel lát munkához. Ámde hasztalan épül a halásziház, hasztalan ismer lelke jobbik felére, lel erőt sugárzó társra Felicdán egy különös, szuggesztív tükönfigurában, Magányos Mihályban, sorsa — sorsuk — már elvégeztetett. A város nem engedi útjára kétlelkű fiát, utána nyúl a rengetegbe is, s hősünk kivonulása, elszakadása sem tökéletes és végleges. Köti őt továbbra is a mechanizmus, a magáévá élt mentalitás, a látszatok, a közhelyek, az önzés és a kényelem világa. S látnunk kel: nagyot botlik Felicián morálisan is. Miközben a maga tisztulását, újjászületését áhítozza az egyedüllétben, jószerével a sorsára, közprédára hagyja elvirágzó, ám utószor még szerelemre szomjas feleségét, kinek sorsát — bármi furcsa is — „sohasem figyelte nagyon”, mivel „Inkább csak a házirend és a gondoskodás biztosságát tisztelte benne.” Képviseli ugyan Anna mindazt, mi tűrhetetlenné vált a városban Felicián számára, a konformizmust és a banalitást, de húsz esztendő magányából és szerelemhiányából táplálkozó lázadásának jogát is bajosan vitathatnók. S az ő szakítása — megfelelően alkatának — következetes és végleges. Elszökik késő trubadúrjával, a szentképnyomóval, hogy dacos tettének villámfényénél döbbenjen rá Sámson Felicián önnön kétlelkűségének, örök tétovaságának, kétfelé kötődésének konzekvenciáira. Több ez már hősünk elméjének az elviselhetőnél. Semmivé foszlottak az irgalmas látszatok, s azt is tudnia kell, hogy közvetve bár, de részes Magányos Mihály értelmetlen halálában. További útja már a háborodottaké.

Kitűnő részletek és megoldások gyarapítják a Polgárjelöltek becsét. Líra bujkál

701