Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - TANULMÁNY - Tóth Emőke: Csoóri Sándor: Cantata profana (műelemzés)

lönféle totemjei. Aikad köztük több olyan figura, amely heterogén anatómiai formáival egyrészt az ősi bálványok, másrészt az egyiptomi istenszobrok furcsa hibriditá- sát juttatja eszünkbe. A különféle változatokban ismétlődő szarv-formációk a mitikus őserő és a feltörekvő szellemi lét együttes vertikálisát jelképezik. Végeredményében ez az egész embertörzsre épített maszkvilág a sorsunkban rejlő lehetőségek és örvénylések derűs ^félelmes polaritását tükrözi.

Két — első pillantásra talán nonfiguratív — plasztikája egymás mellett élénk kontrasztban jelenítbei meg a Jakovitsot foglalkoztató problémavilágot. A geometrikus megfogalmazásában szinte momentummá épített Oszlop formái hangsúlyos jelképpé emelik a biológiai lét egyik tengelyét, amely materiális valóságával az élet két misztériumára, az érászra és a születésre utal.

Ezzel a mértanivá egyszerűsítet formaszimbólummal szemben az Életfa bonyolult faragottságával, intenzív fényjátékával a szellemi energiák alakító erejét példázza. A zárit és mégis szerteágazó formát a fában lobogó tűz, az emberben feszülő produktív elektromosság járja át. A láng vibrálása és a felmutató ujjak görcse a nyitott tenyér megoldást szuggeráló képletével mintha csakugyan a modern emberi lét egészen eredeti emlékműve volna.

Ez a tradíciókhoz optéló művész ugyanakkor rendkívüli erőfeszítéseket tesz, hogy megoldja a maga számára korunk relációját az anyaghoz. Jakovits ma is olyan bizalommal van az anyag iránt, mint a régi céhbeli mesterek. Ismeri a sokféle matéria rejtett tulajdonságait és nagy leleményességgel alkalmazza az anyagok súgta lehetőségéket. A mai szobrászat és építészet egyik legnehezebb és legizgalmasabb feladata éppen az a kísérleti munka, amelynek során a művész a különféle formák és anyagok muzikalitását 'kutatja és felfedni igyekszik az új megnyilatkozásaiban is ősi valóság természetrajzát.

Transzparenssé tenni a testi formát az arányok, a szerkezet, a szemlélet mondanivalóival: ez a törekvés világítja át Jakovits valamennyi — anyagba komponált, de a dolgok fizikai létén túlmutató — alkotását. Éppen ezért nemcsak a váratlan expló- ziók produktumai, a meghökkentő alakzatok és a különféle új képzettársítások lehetőségéi érdeklik, hanem a lassú érlelődés ritmikus folyamatai is. Kristályos vagy nyers kőzefcfonmák, göcsörtös farönkök, folyondáros vegetáció, vagy furcsát, mitikus figurációk, a teknőcök élő mozdulatlansága vagy egy megrezzent erdei vad fába vésett mozdulata, madárvilág, idolok, kopjafák. Alig is találkozunk nála tiszta absztrakcióval. A művészi hitelesség csorbításának érzi a természet adta formáktól való teljes elszakadást, a síimára csiszolt, élettelen nagy felületeket — és ugyanígy a kényszerű szimmetriát, vagy a manírosan kimódolt aszimmetriát. Szürrealista képzelete a létező formák rendszeréből alkot sajátos veretű, szuverén világot.

Ami tehát Jakovits plasztikájának lényegét illeti: egy belülről dimenzionált for- mabi rodalomba lépünk. A 20. századi mester éber tudatát az önnön elkülönült létezésükről mit sem tudó, életüket közös őserejükiben élő népék jelképvilága hatja át: egyszerre ártatlan és félelmetes, lenyűgöző és feloldó világ. Teremtés, fohász, ütközet és áldozat, mágia és ünneplő öröm — vagy korunk műnyelvén: életösztön, szorongás, vágy, önvédelem és felszabadulás, a halálfélelem és a vitalitás egymással vívódó erői hozták létre ezt a jelrendszert.

A feltörő energiák sokféle kiapadhatatlan misztériumával merőben ellentétes az a szigorúan sárt, racionálisan tektonikus szerkesztésmód, amellyel más korszakaiban rigorózus rendbe zabolázza a mítoszok elementáris dinamikáját. Ott kép, tánc, zene rituáléja sűrűsödik egy-egy plasztikai mozdulatban — itt viszont olyan egyetemes relációk épülnek geometrikus rendbe, amelyeknek művészi anyanyelve az architektúra.

Megannyi paradoxon a kőbe vésett, fába faragott vagy bronzba öntött Jakovits- plaszti'kában. Egységét pedig éppen annak a forrnál óerőnek a hitele adja, amellyel mindenkor egy új kezdet lendületét tömöríti téri jelekké. Sokan merítettek öntudatlanul ritkán látott szobraiból, s talán van néhány tudatos követője is. Merítenek vagy táplálkoznak-e műveiből, mellőzik-e vagy utánozzák — nem rá tartozik. Jakovits egyetlen dolga, hogy tovább dolgozzék. Mert művészi egzisztenciájának végső paradoxona, hogy ősi mestereivel együtt elejétől fogva azt vallja: az igazi mű akkor is hat, ha soha senki nem látja.

698