Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - TANULMÁNY - Tóth Emőke: Csoóri Sándor: Cantata profana (műelemzés)

ret körülfogó alakzatok, amelyeknek öbleiben maga a körülzárt tél-, vagy a kihasított test helyén nyíló űr jelenti a negatív formát. Minden efajta konitrapunfctikus egységnek megvannak a maga határozott plasztikai előzményei. Az áttört formák korábbá torzók, vagy egyéb zárt alakzatok tömör egységére utalnak. Így az egymást át- meg ótfonó kontúrok pántjai hol mozgalmas, hol pedig rendkívül harmonikus téri formákat alakítanak (Áttört akt, Bagoly, Áttört kagyló, Mókus stb.).

Sokszor pedig előfordul, hogy több elemi forma kereszteződéséből épül a szobor. Plasztikájának ilyen csomópontja a két, majd három fókaszerű lényből alkotott kompozíció. Ezek az egymásba kapcsolódó, egymásban alvó fókák — az előzőkkel éppen ellentétben — a harmonikus növényi-állati lét megbonthatatlan nyugalmát áraszják.

Hányféle nyugtalanságból születik az ilyen nyugalom? Ágaskodó vertikálisok és elpihenő horizontálisok, ellentétesen lendülő ívek és hajlatok feszültségeiből kiegyenlítődő szimbiózisok ezek. Ősi elemekből kicsapódott biológiai formák,, tengervíziből előhullámzó organizmusok folytonossága áramlik át egymáson a napsütésben.

Ezekkel valamiképpen rokon, de egyetlen formában úgyszólván klasszikusan megoldva tükrözi emberi és állati lét kozmikus körforgásba ötvöződött összefüggéseit Ja- kovits egyik későbbi plasztikája, a budakeszi tüdőszanatórium kertjében felállított Napóra. Hátulról szemlélve, egy végtelen idejű, megpihenő elefánt statikus nyugalma oldja fel a kertben sétáló betegek szorongásait. Élőiről nézve azonban egy égre nyíló emberi kéz négyujjas oszloprendjében a megújuló idő ütemskálája tárul elénk.

Egészen más arányjátéka a növényi-állati és emberi létnek a Csodafiúszarvas reliefje. Természetesen már eleve más maga a plasztikai probléma, hiszen domborműről van szó, vagyis két dimenzióban kell megjeleníteni legalább négyet. Ez a sajátos síkmotívum növékedésében fejezi ki az emberi metamorfózis különböző fázisait. Földbe gyökerezett lábai mintegy vízszintes fa-állat törzsbe futnak össze. A rajta uralkodó néma, csupaszom fiúfej csodálkozva bontja ki a magasban agancs-lombkoronáját.

A Csodafiúszarvas közeli rokona pedig az Erdei tündér. Figurálisán, térben és női létbe oltva, vagyis valamiképpen fordított előjellel jeleníti meg ember és természet kapcsolatát egy prehisztorikus, átváltozás előtti létben. Földből növése magától értetődő: ellenállás és ámuldozás nélkül válik természetből emberré és nem kell visszatérnie az őselemekhez, mert sohasem szakadt le róluk. Ez a sokmellű, szarvakkal ékeskedő alak a női princípium legkülönbözőbb jellegzetességeit sűríti magába. Bűbájának komponensei között megtaláljuk az anyagba rögösöd ott anyaságnak, egy mezítlábas parasztlány önfeledtségének s az átszellemült, szubíitis nőiségnek különféle sugárzásait.

Az itt megpendült problémavilágból az utolsó szót az ekkoriban megkezdett, de csak később befejezett Angyal mondja ki. Jakovits Angyal-a nem androgén még, csak az androgeneitás felé törekvő, felröppenni készülő lény. A transzcendáló kérdésfeltevésben benne van a felfelé mutató mozdulat, de egész mitikus alakja úgy köti földhöz ezt a felszállni készülő angyalit, hogy sem a szétterjesztett szárnyak, sem az ég felé lendülő hal-halálfej újjászülető mozdulata nem képes magasba emelni a testet. Inkább mintha Niké volna ez az angyal — katasztrófákat lebími győző, repülésre készülődő aníropomorf lény. Hétének paradoxonét az antik redőkkei ötvözött amazon- test, a földön meglebbenő szárnyak és az ég felé szökkenő démondkus halforma fej fejezi ki.

Evilági természetességgel, de másfelé vezet az a jámbor négylábú, amely némán átviszi a csodába hátára forrott utasát. Mária a szamáron önfeledt tudással halad célja felé! Csöndes növényi kontúrok rajzolják elébünk az új születését.

Jakovits szimbólumvilága tehát olyan szintetikus rendszer, amely a legkülönbözőbb rétegekből és kultúrákból s az eleven realitás sokféle forrásából meríti komponenseit. Kopjafá-ja például a primitív idolok egyszerűségét és merev ünnepélyességét ölti magára. Sajátos ember-állat ötvözet ez, amely ugyanakikor a népművészetnek egy magában álló műfaját, a fából faragott székely kopjafát, ezt a régi magyar fejía-típust idézi. Archaikus természetközelsége és jellegzetesen mai architektonikája az ellentmondások, a modern ember létproblémáinak egész sorára ébresztik a nézőt. Rokonok vele, de robusztusabb plasztikájukkal jóval több vitalitást árasztanak kü697