Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere V. "Hitel"
— A sok rendelkezés. — A kevés áru. — Utak hiánya. — Csekély belkereskedelem. — A szállítások s vámok bizonytalansága. A kereskedelmi becsület és szorgalom csorbái. (.jay Rendelkezni, tervezgetni már tudunk, ám „némellykor elmarad a felvigyázat, az utánlátás!” Különben is elfogadhatjuk általános elvként, hogy „mennél több a firkáló, ldneázó, rajzoló s a t. vagy mennél testületibb vezetésű valamelly gazdaság, annál rosszabbul szántanak, rendetlenebbül vetnek, trágyáznak s a t.” — így van ez a kereskedelemmel is: jelenleg túl sok a beavatkozás, a szabályozás, a parancs. b) Kevés az árunk. S ez bizony meghökkentő kijelentés, mert minden magyar arról van „meggyőződve”, hogy a fél világot elboríthatnánk oikkeinikkel. Holott: „Britanniának esztendei búza, rozs, zab és árpa belkereskedelmi forgalma a 200 millió pozsonyi mérőt felülhaladja! Tekintsük most, mennyi megy egy év alatt Buda és Pest között a Dunán felfelé: 1,2 millió!” Még egészséges belföldi forgalomhoz is túlontúl kevés. c) Az útrendszert kétféleképpen szokás kiépíteni s karbantartani, össznemzeti költségen, mint Franciaországiban, s haszonra alapozó részvénytársaságok által, mint Angliában, az USÁ-ban. Az elsőhöz nálunk nincs kellő nemzeti egyesülési erő; a második pedig nem jövedelmezne, mert Magyarországon nem mindenkire vethető ki út- vám. (A könyv felénél tartunk, s a fő téma most pendül meg először, itt is nagyon halkan.! Az útrendszer kiépítésére tehát egyelőre semmi remény. Pedig anélkül kereskedelem, de egyáltalán : modern élet nem képzelhető. d) „Belső fogyasztásról a legnagyobb rész elfelejtekzik, pedig ezen talpkövön áll a nemzetek gazdagsága. Anglia ipari termelésének három negyed részét maga fogyasztja.” „Ha ide haza ritkulnak vagy megszűnnek a kunyhókban lakók, kolompér- vagy máléevők, vízivók, gyodcsviselők, s ha már feleslegben úszunk, szállítsuk akkor kincseinket tenger vizeire. Legyen előbb magunknak elég s aztán másoknak, s ne csak nekünk, kedves barátom-, de mindenkinek, a ki hazánk levegőjét szívja!” e) Fiúmét ki kellene építeni, s oda az utat rendibehozni s gondosan karbantartani; az útvonal kudcspontját, Károlyvárost pedig katonai erősségből kereskedelmi várossá tenni. A tranzitvámokat le kellene szállítani, és állandóan azonos szinten tartani. Mert ha a vámosok csak akikor mondják meg az éppen érvényes tételt, mikor a rakott kocsival beáliunk a soromopó elé, az ember legszívesebben el sem indul. Az ingadozó díjszabás az iparkodó gazdát bünteti inkább, a henyélőnek, gondatlannak pedig kedvez, „ki mindent a régi rozsda állapotból! hágy.” f) Sok kereskedő elfelejti, hogy csalással elérhet ugyan hamar! hasznot, de hosz- szú távon csak a becsület kifizetődő. „Ha a forgolódó, piperés, ügyeskedő cosmopo- lita csal és hazudik, azt eltűrheti az ember, mert úgy látszik, természetéhez tartozik — de miikor az egyszerű, nyíltfcépú, bátor tekintetű, férfias valódi Magyar nem oly igaz, mint az arany, az bizony csupa pökedelem s a természet csúf ja!” Az angol vagy a francia kereskedő a kedvedet keresi, „mi e helyett a vevőket oktatjuk”. Alantasnak tartjuk a kereskedést, nem kutatjuk a piacot, így aztán még meglévő áruink is ráktáron maradnának, „ha a zsidó el nem jönne érte”. „Mind ezeket hogy lehet valamennyire is orvosolni?” — Kölcsönös felvilágosítással, oktatással és meggyőzéssel. — Hírveréssel. — Nemzeti bank létesítésével. — A több s jobb termelésre, kivitelre ösztönző díjakkal. Aim mindenek előtt „a tágosfo értelemben vett” HITEL szentségével. Mert „mit ér a kölcsönre felvilágosítás, ha csalfa szív és hamis adat csúsz a tanács közé? Mit a banki bizonyosság, mit a jutalom állandóság nélkül? Csak a hitel adhatja varázsukat, melly ha kettétörik, az áldás könnyen átokká válhat. A hitel védangyala pedig, s fényes napsugara a publicitás = nyilvánosság.” Az első két fejezet erkölcsi alapvetése után a harmadikban és negyedikben vé65,1
