Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Simonffy András: Kompország katonái VIII. A repülés (történelmi kollázsregény)
tek is a keblükre bennünket. Gagyogtunk, ahogy tudtunk, apa már régebben tanulgatott oroszul, ők jókat mulattak a kiejtésén, aranyosak voltak. Bennem még éltek a gyerekkori szlovák környezet emlékei, (megértettem magam, elég jól. Hogy kik, mik vagyunk, miért jöttünk, az nem a repülőtériekre tartozott. A szegedi szovjet városparancsnok, Bugyenko alezredes a Széchenyi téren, egy ügyvéd lakásában'. volt elszállásolva. Bevittek bennünket a repülőtérről a városba. Fel tess ékeltek egy ponyvás teherautóra, udvariasan, kedvesen. Megérkeztünk Szeged j főterére. Apáékat először felrvitték a városparamasnokságra, engem meg ott hagytak lent, a ponyva alatt. Na, arra a félórára úgy emlékszem ma is, mintha tegnap lett volna. Frissen érkeztem át, ugye ... Mégiscsak a másik oldal... Megszeppen ve üldögéltem, vártam. Kucorogtam ott magamra hogy- va mint egy madárka. Ä jó szegediek meg néhány orosz katona felfigyelt rám, de annyira, hogy végül odagyülekeztek, és ujjal mutogaták be rám, találgatták, vajon ki lehetek, hogyan kerülök oda, arra a teherautóra, nő létemre. {Ne feledd, hogy huszonhat éves voltam, és — állítólag — szemre sem kellemetlen jelenség.) Akadtak a szegediek közüli, akik dezertőmek saocoltak, más kémnőnek, de legtöbben abban egyeztek meg, hogy ... Szóval kimondjam? Úgyhogy ott ez a félóra kuoorgás az előzmények után, hogy a gyerekeimet otthagytam, hogy a hazám otthagytam, hogy az életformát otthagytam, egy kicsit ... Hogy is mondjam? Furcsa volt. Hosszúnak tetsző idő után jön értem két orosz katona. Intenék, hogy szálljak lel, közrevesznek, kísérnek befelé. Visznek egyre beljebb egy hosszú, sötét folyosón, szótlanul... Bizony, akkor én arra gondoltam, vajon látom-e még apádat az életben ... Végre kinyitnak előttem egy ajtót, intenek, hogy lépjek be. Belépők, ők kint maradnak. Ott bent elegáns bőrgarnitúra, kikészített palackok, orosz tisztek és apáék. Kiderült, hogy amíg én ott lent kucorogtam, apád már elmondta a városparancsnoknak, hogy miért jöttünk ..'. Ott bent már nagy ivászat folyt. Hát... ezt én ott lent, a ponyvás teherautó sarkában nem érzékeltem. Derűs, oldott volt a hangulat, barnás ital a vizespoharakban, gondoltam, valami vermouth-féle. Töltöttek nekem is, és tolmácsolják, hogy azt a szovjet—magyar barátságra fenékig kell üríteni. Rum volt. Életemben először akkor ittam rumot tisztán, borospohárból, mert addig még csak teába csöppentettem egy kávéskanállal. Most mutassam meg, súgták nekem apád ék, hogy ki vagyok, most legyek stramm! Felhajtottam hát a rumot, fenékig, mint annak a rendje... Mosolyogsz rajtam, látom, de hát persze, mai szemmel már más... Tömény italt a lányoknak akkoriban csak gyűszűnyi kispohártban adtak. De nemzeti érdekről volt szó, belejöttem a dologba, nem kellett szégyenkezniük miattam. Ilyenkor az ember valahogy ijedtében is összeszedi magát, és bírja. Bírta apád is, .pedig ő sem volt soha italozó fajta. Ez csak lényegtelen epizód volt, persze, enni is kaptunk valamit, és hát az egész arra volt jó, hogy időközben felvegyék a kapcsolatot a mi dolgunkban a magasabb parancsnokságokkal. Jellemző volt a szovjet hadseregre, hogy a magasabb parancsnokságait sohasem helyezte el nagyvárosokban hanem inkább félreeső helyeken. Tehát egy akkora városban minit Szeged, csak városparancsnokságot találtunk, semmi mást. A legközelebbi magasabb parancsnokság valahol Kecskemét mellett létezett. Apádékat délután át is vitték oda, s csak másnap hajnalban kerültek onnan elő. Engem pedig átkísértek a város- parancsnok lakására, (abba a bizonyos elhagyott ügyvédi lalkásba), ahol szobát nyitottak nekem, mint a városparancsnok személyes vendégének. Különös egy éjszaka volt! Először is: nagypolgári ízléssel berendezett női hálószoba: franci aágy, szőnyegek, toilette-sarok ... Rögtön pezsgőért szalasztottak valakit.. 624
