Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Simonffy András: Kompország katonái VIII. A repülés (történelmi kollázsregény)
Amilyen gyorsan csak tudtuk, felhúztuk, felihaj igáitok magunkat és egymást. A gépen rajta volt Török Jóska és egy hadiműszaki tiiszt, Dajka Miklós, akit Török szervezett be magának, ő its baloldali volt. Ügy látszik, Gamásza-pusztán nem volt szokás akkoriban felségjelzés nélküli katonai gépekkel le- meg felszállni, a mérnetek igencsak érdeklődni kezdtek Űgyhogy a lábunk miég kilógott alul a gépből, de már indultunk is. Innen-on- nan kiabálni, integetni kezdtek felénk, szórványosan lövöldöztek is. De meg- úsztuk,. ahogy emlékszem, komoly igazoltatás sem volt, bár többször is odajöttek német tisztek az autóihoz. De apa, tudod, hogy jól beszél németül, leszerelte őket, ha érdeklődtek. Végre repültünk. Már csak Ramazt féltettük, nehogy ő maradjon benne végül a slamasztik'áhan. Ö ugyanis indult vissza az autóval Pestre. (Aztán évekkel később megtudtuk, hogy baj nélkül hazaért, és a vallatásokon is kivágta magát, letagadta az egészet, és szerzett valami alibit. Szóval úgy tett, mintha ő végig fci sem mozdult volna a laktanyából.) — Hogyan zajlott a repülőút? — Azt hiszem, akkor „ültem” először repülőgépen. Nem is ... Egyszer a nemzetközi vásár alkalmával városnéző sétarepülésen voltam... Hát ez nem az volt. Az előzményeket elmondtam, izgalom, kapkodás, de végül is repültünk, kezdtünk megnyugodni, pedig eleinte úgy saccoltuk, hogy ránk lőnek alulról. Ennek a kis vadászgépnek a teteje (törzse?) fent lyukas volt. Egy kerek nyílás, azt álltuk körül. Vittünk egy magyar királyi honvédségi lepedőt, gondoltuk, hogy Szeged felett majd azt lobogtatjuk: lássák az oroszok, hogy jó szándékkal érkezünk. Azt a kerek lyukat valahogy körüliálltuk, bontogattuk a lepedőt, amikor apád megszólal: „Hol az aktatáska?” Abban volt a térkép, az összes fontos irat, igazolás. Elkezdtük keresni, de nem találtuk. Időközben már közeledtünk Szegedhez (légvonalban rövid az út), már régen elhagytuk Bajánál a Duna vonalát. Odáig jutottak már a szovjet csapatok, gyerünk tehát, elő a lepedővel! Kidugtuk azon a fejünk felett lévő nyíláson, de azonmód ki is tépte a szél a kezünkből: volt kincstári lepedő, nincs kincstári lepedő. Na, nem baj, sokkal fontosabb az aktatáska. Azt még akkor -sem találtuk. Lázasan kerestük, közben persze kapaszkodnunk kellett, mert hát ez a félig nyitott kis izégép igencsak billegett. Török Jóska, ugye, a maga külön kis fülkéjében vezetett elől, a nagy keresés javarészt a háta mögött zajlott, azt hittük, nem is hall meg semmit a nagy zúgásban a problémánkból. Amikor már majdnem lent voltunk a földön, kiszól a pilótafülkéből: „Nem, ezt keresik?” És rúg egyet a lábával, hogy ott lát valamiféle aktatáskát, felszállásnál oda hajítottuk fel, a lábához... Valami pedálhoz éppen ... — Hol szálltatok le? — A szegedi polgári repülőtéren, ami akkor természetesen tele volt katonai gépekkel. A fehér lobogónk elszállt a mélybe, úgyhogy nagy bizonytalanságban landoltunk Szegeden. De hát az oroszoknak már gyakorlatuk volt az átrepülök fogadásában, mint kiderült, előttünk két nappal hasonló körülmények között repült át Hátszegi Ottó ezredes, katona-diplomata, „maszek” alapon, de ő is egy táskányi fontos anyagot vitt át, ha jól tudom, a Kállay-kormány angolszász béketapogatózásait illetően. Így aztán a leszállás teljesen izgalommentesen zajlott le, sőt, azt hiszem, először arra gondoltak, hogy románok vagyunk. Nekünk izgalmas volt, persze, de hát hamar megnyugodtunk, teljesen békebeli, majdnerbhogy civil körülmények fogadtak bennünket. „Vengri?” Bólogattunk, hogy „Dá, dá ...”, már ölel623
