Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Simonffy András: Kompország katonái VIII. A repülés (történelmi kollázsregény)
— Ügy fogtad fel, mint napi feladatot? — Mint napi 'éis országmentő feladatot. — Maradt itthon (kiét kisgyereked ... — Te, Andriskám, annyira... Hogyan is mondjam? GondoJkozásra nem volt idő, apád így látta jónak, elrendelte, mentem. Az emberben dúlt akkor egy akkora fokú — ne haragudj, lehet, hogy ez ma már szégyellni való, de hadd mondjam ki — hazaszeretet. Jó, azt mondod, hogy sorsára hagytam a két gyerekemet. De a szüléimre hagytam, jobb helyen nem is maradhattatok volna. Mi abban reménykedtünk, hogy Sopronig már el sem ér majd a front, összeomlik addig. Apát is meg lehet érteni: nehezen hagyott volna itthon, a legnagyobb bizonytalanságban. ö minden gondját megosztotta velem, így aztán bizonyos fokig létszükséglete volt, hogy ott legyek mellette. Visszatérve ahhoz a reggelhez: jóformán üres úton érkeztünk le, nem keltettünk feltűnést: katonai személyautó, rajtam egyszerű meleg kabát. Mondták a férfiak, hogy csússzam le egy kicsit, ne legyen feltűnő, hogy nő is ül bent. Odáig semmi izgalom nem volt. Az izgalom akikor kezdődött, amikor a civilek kocsija nem akart megérkezni. Az adott kilométerkőnél kellett volna találkoznunk. Tudtommal Török Jókká nézett ki előzőleg egy megfelelő leszállási helyet. Kisegítő repülőtér volt a neve, de hát sima mező volt az, semmi más. Talán egy szélzsák. Ott kellett volna a dvil politikusokkal találkoznunk. Mi csak vártunk ott, de semmi. Telik az idő, amikor egyszerre csak délnyugat felől elkezd közeledni valamiféle zárt német katonai alakult. Erre a sofőrünk felnyitja a motorháztetőt, mintha szerelne valamit, de hát így is kínos volt a dolog. Ez a szedett-vedett német emberfolyam meg csak hömpölyög. Vánszorog, ha pontosabb akarok lenni. Ne csodálkozz azon, hogy mi akkor azt hittük, hogy a német front még itt, magyar területen összeomlik. Láttunk máskor is német csapatokat ezekben a hetekben, vert had volt már. Emlékszem, hogy Debrecenben .a mi utcánkban, a Burgondián is álltak egyszer egy fél napig, visszavonulóban, koszosán, némán, ziláltam A katonák pontosan megérzik, mikor vesztett egy hadsereg, akkor is, ha helyi győzelmeket még arat. Ha nem ügyel az alaki formaságokra, és ha elnémul. A néma sereg vesztes sereg. Ez is ilyen vert csapat volt, örültek, hogy éltek. — Teherautókon vagy gyalog vonultak? — Ez már 44 ősze volt. Gyalog, szekéren, teherautón, lerobbant, gumiabroncs nélküli járgányokon ... De németek voltak, mi meg éppen átállni készültünk. Nem volt a legmegnyugtatóbb helyzet. Közben lestük az eget és az országutat. Még egy dolog: én akkor még azt sem tudtam, hogy repülök-e végül is vagy sem. Ha nem férek fel, mennem kellett volna vissza a kocsival Pestre, ahol már ki volt állítva a nevemre — megbeszélt helyen — egy Balogh Éva névre szóló hamis igazolvány. És hogy szövőnő vagyok. Szóval illegalitás, de nagyon. Most képzeld el, hogy itt ülök egy autóiban, két méterre a németektől, akiknek még azt sem szabad észrevennie, hogy nő is ül a kocsiban. Ramaz, a sofőrünk szegény, derékig eltűnt a motorházban, eszeveszett „szerelésibe” kezdett, azt mímelve, hogy motorhiba miatt állunk ott, de hát ezt sem lehetett végtelenségig csinálni. Végtelennek csak a német menet látszott. Egyszerre csak megjelenik a kis vadászgép az égen. Civilek nem jöttek, a gép itt van, a németek felfigyeltek, menni kell. A repülő párszáz méterre landolt, Ramaz sutty, bevágódott a kormány mellé, le az országútiról, vágtában a géphez, át a mezőn. Csak perceink voltak, fel kellett ugrálni a gépre. Nem volt azon se lépcső, se hágcsó. 622
