Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Simonffy András: Kompország katonái VIII. A repülés (történelmi kollázsregény)
ahol elszállásolva voltak. így aztán éppen csia'k annyit lehettünk együtt, hogy mégis szót válthassunk abban a nagy világfelfordulásban, meg barackot nyomhasson a fia fejére, szóval a fejedre. Aztán egy szép napon azazl állított be, hogy megyünk Moszkvába. — Mit szóltál az ötlethez? — FM, én már semmin sem csodálkoztam. Mondtam, hogy jó, ha kelil, akkor megyünk. Téged előzőleg leviittünk Sopronba, vissza a nagyszüleidhez. Nekik annyit mondtunk, hogy én fordulok vissza Pestre apáddal, mert ő ragaszkodik ehhez, de a gyerekeket otthagyjuk, kérjük, hogy ha bármi történne, vigyázzanak rájuk. Mi akkor már tudtuk, hogy másnap reggel indulunk, de olyan szigorú titoktartás volt, hogy senkinek sem szóltunk a dologról, a családban sem. Jól is tettük, mert — mint utólag kiderült — nagyapádékat is kérdezgették, faggatták, nem beszélve apád munkatársairól, ismerőseiről. De hát senki semmit nem tudott, kiverni sem lehetett belőlük, még Várkonyiból, a térképrajzolóból sem. Ö talán sejtette, hogy miről van szó, de nem kérdezősködött. Benneteket is nehezen hagytunk ott, de hát arra gondoltunk, hogy egy tízhónapos meg egy hároméves gyereket mégsem hurcolhatnak el... Hogy az csak teher. De ebben tévedtünk. Apád már említette neked, hogy feltette a repülőgépre az ő laktanyájukban túszként őrzött Vörös Tibort. Az ő itthon maradt feleségét még nálatok is kisebb két gyerekkel lelfciiismeretfurdialás nélkül letartóztatták, 'és elvitték Sopronkőhidára. Fájt ugyan akkor a szüleim előtt titkolózni, kétségek között hagyni őket, de végül is jól tettük, hogy nem szóltunk semmit, még csak célzás formájában sem. Ha rájönnek, hogy hazudnak, talán nekik, nektek is bajotok eshetett volna. így viszont ők teljes ártatlansággal válaszolhattak. Apám becsületes kis leikéből úgyis kiszedték volna ezek, amit tud. Utólag tudtam meg, hogy még ő rimánkodott a nyilasaknak, hogy ugyan árulják el, hogy ők mit tudnak rólunk ... No, én Sopronból már nem keresztanyádéklhoz érkeztem vissza, merthogy nekik sem volt szabad tudniuk semmiről. Hadd higgyék azt, hogy Sopronban maradtam. Viszont ott volt a még az átrepülésnél is nehezebb feladat: becsempészni engem a laktanyába! Már időköziben a Sion-zárdából áttelepültek a Testnevelési Főiskola épületébe. Annak a kerítésén volt valami kis kapu, s úgy, a kerten át egy hátsó bejáraton, apád zubbonyával a vállamon sikerült bejutnom az épületbe. Csöppnyi szobában ültettek le, amely a melléklépcsőházra nyílt. Apád eltűnt, ment ellenőrizni, hogy készen vannak-e Várkonyi napra kész térképei... Akkor még a pilótát, Török Jósikát sem ismertük, én legalábbis akkor találkoztam vele legelőször, hajnali négy óra tájban. Sikerült észrevétlelnül kicsempészniük a laktanyából, Ramaz sofőrrel már ott állt a kiskapunál az autó, szinte belevágtak, és gyerünk! Még ma is filmszerűen emlékszem ezekre az eseményekre, mintha kívülről látnám, nem volt idő feldolgozni az élményeket. Gondold el: előző nap délután Ramaz vezetett lefelé Sopronba, 80—100-as tempóban, ami akkor észvesztő sebességnek számított. Vissza apád nyomta a gázt, hogy Ramaz ne fáradjon ki reggelre. Éjfél körül érkeztünk meg Soproniból, éppen csak ledőltünk egy kicsit, összekészítettük a csöppnyi úti batyut: váltás ing, meleg bugyi, zokni ... Kellett valami, már tél volt Moszkvában, november... — Eszetekbe jutott, hogy egyáltalán mikor és hogyan kerültök majd haza? — Odáig nem is gondolkoztunk. Az ország Szálasival a vesztébe rohan, hazaégés van, ahogy akkor mondtuk, hátha sikerül produkálnunk valamit, menteni valamit, mert a nyilasok aztán végképp mindent tönkretesznek ... 621
