Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - TANULMÁNY - Lengyel András: A "freudizmus" mentalitástörténeti alapjai és Ignotus Freud-értelmezése

lelkes Freud- (s Ferenczd-)<hívő Jett: 1912 őszén pl. — Dénes Zsófiától tudjuk — még Adyt is rávette, hogy amaJizáltassa magát Ferencivel. (Szivárvány Pesttől Párizsig. Bp. 1979. 57—59. 1.) S mint láttuk, legkésőbb 1913-ban már szinte „profiként” érdeklődött Freud s a freudizmus iránt. De tudjuk, ezádőben Csáfh Gézával is többször eszmét cserélt ilyesmiről — azzal a Csáttifai, aki akkor már megírta könyvét Az elmebetegségek psychikus mechanismusáról. A húszas években pedig már kialakult, „végleges” Freud-koncepciója is volt, amelyet számtalan alkalommal s helyen kifejtett: a Nyugatban, a Magyar Hírlapban, a Szép Szóban s valószínűleg egyebütt is.

Koncepciójának kialakulása, úgy tűnik, Freud Önéletrajzánaik. elolvasáséval, ill. „földolgozásával” zárult. Az önéletrajz eredetileg 1925 elején jelent meg Lipcsében. Ignotus, aki ékkor már ugyanabban a városban élt, mint Freud, azonnal fölfigyelt rá, s gyorsan lefordította. A fordítást s a Nyugatban való megjelentetést Freud azonnal engedélyezte, s Ignotus néhány hónap alatt a lipcsei kiadó engedélyét is megszerezte. Fordítása a Nyugat 1925. évi 2. számában (101—135. 1.) jelent meg; alighanem ez volt az önéletrajz első nem német nyelvű közlése. A gyorsaság s a kiadással kapcsolatban tanúsított buzgalma is mutatja, hogy az emigrációs élet elmélyítette Ignotus érdeklődését a pszichoanalízis s személy szerint Freud iránt. A Nyugat-beli közlést Utószóval látta el — Fr&ud-koncepeiója ebben lényegében már készen van: Freud, mondja itt Ignotus, „fejedelmi író”, „a német írásnak ma, tán az egy Thomas Mannán kívül, legbiztosabb sül-istája”. Tana pedig, folytatta, „egyetemes alapmagyarázat, melyen rendre újjá épül s értékelődik minden szellemi jelenség, beleértve a társadalmi vonatkozásokat is.” (Nyugat, j.925,2. 136—137. \)

E fölfogását idővel többször is megismételte, ill. variálta, részletezte. Freud nevét és személyét számos alkalommal, a legKülönbözőob összefüggésben s alkalommal emlegette, mindig kiemelkedő jelentőségű személyiségként, éreztetve, hogy „az ivadék, mely már csak a történelemből tud majd róla, irigyelni fogja” őt, amiért ismerte. (MH, 1937. dec. 5.) Ha pedig alkalom (kitüntetés, évforduló stb.) kínálkozott, teljes cikket is írt. 1926. szeptem&er 29-én pl. Analysis és kuruzslás, 1927. február 6-án Rilke, 1930. augusztus 10-én Freud, 1933. május 28-án Búcsúztató, 1930. szeptember 7-én Olvasás közben, 1936. márciuséban Egy német író: Sigmund Freud, 1936. május 10-én Freud, 1937. november 28-án Mellesleg, 1937. december 5-én ugyancsak Mellesleg címen írt Freudról. Az „Egy német író...” a Szép Szóban, a többi cikk a Magyar Hírlapban jelent meg. Az egyes cikkek természetesen másnmás alkalomból íródtak, hangsúlyaik is, érthetően, különbözőek; hol ennek, hol annak a ténynek vök nagyob nyomatéka. Lényegi eltérés azonban nincs közöttük. Mind egy tőről fakadt. Közülük „összeszedettsége”, gondolatmenetének feszessége s a mondanivaló arányos elosztása szempontjából mégis legjobb a Magyar Hírlapban 1930. augusztus 10-én megjelent Freud című tárca. Ez mintegy együtt adja Ignotus Freudról vallott fölfogásénak minden elemét, összefoglalva egy hosszasan érlelt koncepció lényegét.

Természetesen e cikk is alkalmi írás, megírására Freud friss Goethe-díja szolgáltatott alkalmat. Freudnak s nézeteinek propagálása ezért ezt is áthatja; a pszichoanalízis „atyjáról” Ignotus itt is szuperlatívuszban szól. Freud szerinte „roppan- tott’ művelt s „személyében a született orvos a küldetéses orvossal találkozott össze — a téveszthetetlen valóságlátó a meg nem rettenő gondolkodóval, s a férfi, ki a ma- gáramaradást úgy bírja, mint senki más, az igazírtával, ki világszervezetet tudott magának teremteni. S legkivált, mondom, a kiválasztott, kinek megismernie adatott, a még választottabbal, ki a megismertet költői művészettel tudja továbbadni”. Ennek az „alaptudománynak” a mibenlétéről Ignotus közvetlenül nem is szól, csak Freud író-voltát magasztalja („tökéletes sülista”, „fejedelmi író”, „Gottfried Keller óta a legnagyobb német elbeszélő” stb.). Paradox módon azonban éppen ez a Freudot a „zsidó próféták” magasába emelő interpretáció a legárulkodóbb fölfogásáról. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy szerinte Freud „jól ír”, nemcsak stílusát, nyelvét dicsérte. Nemcsak azt hozta föl javára, hogy „a legnagyobb franciákkal osztozik (...) az adományban, hogy a szavakkal s a szavak eredendő, még el nem kopott értelme köré képződött mondatformákkal e kopatlan eredendőség szerint tud élni, leoldva róluk a közhely tehetetlenségét s friss életre segítve őket”. De szerinte Freud olyan író is,

593