Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Csaplár Vilmos: Részlet a Szép epikus korszakunk című regény előtanulmányaiból

— Már mondtam, hogy nem lehet tudni.

— De a tüneteket csak lehet!

— Ne kiabálj!

Az asszony zsebre dugott kézzel sétált a székeit kerülgetve.

— Lehet, hogy operálni kell.

— Hogyhogy operálni?

— Egy daganatot.

— Daganatot? Hol?

Kiss tulajdonképpen még mindig keresett valakit. Megfelelhet-e egy elhagyott asszony várakozásainak éppen az, aki elhagyta? Megvetette azt, aki most leült a kiválasztott székre. Beszívta a füstöt. Gyorsan kifújta, mögé rejtőzött.

— Gyere, ülj le te is! — A hangját is utálta annak, aki megszólalt.

Az asszony csöndesen, engedelmesen, ahogy ajtót nyitott Kissnek, ráereszkedett a hozzá legközelebb álló szék karfájára. Arcát a tenyerébe temette, sóhajtott. Ahogy a levegőt kifelé engedte, lejjebb és lejjebb húzta az ujjait, melyek szinte ráragadtak az arc húsára. Láthatóvá váltak a szemek, csurdultig telve könnyel. Kiss mérnököt nézték. Nem tudok neki elmondani semmit! Kiss azt is megvetette, aki most erre gondolt. Düh fojtogatta. Képtelen vagyok elmondani neki azt, amiért följöttem!

Talpra ugrott.

Zöld autó a város utcáján.

Az autó és Kiss mérnök megint egymást föltételezték. A gázpedál lábat, mely rátaposott, a kormány kezeket, melyek erősen tartották, de utánaengedtek, ha a kerekek megbicsaklottak az út egyenetlenségein. A fényszórók szemeket, megsokszorozván látási képességeit. Kiss mérnök volt a száguldó ember, a sötétben is messzelátó ember. A zúgó, dübörgő ember.

Amikor Éva a közös szerzeményű bútorokból csak a fehéreket vitte magával, valamit mondani akart a tőle telhető legőszintébb nyelven. Hogy a fehér szín iránti vonzalma a házasság évekig tartó zűrzavarában és a válás után se szűnt meg, tekintettel a szóbanforgó színnek tulajdonított szimbolikus jelentésre (tisztaság, ártatlanság), reményteli fejlemény, s azok számára, akik az élet legyőzhetetlenségének igazolását, az állandó megújulás perspektíváit keresik a történetek összefüggéseiben, bizonyíték lehet ez is. Másoknak viszont legalábbis gyanúsnak látszódhat. Akárhogy is, mit segít ez Kiss mérnökön, aki a fehért minden rossz szimbólumának, mindenféle ártatlanság torzképéhez háttérül szolgáló színhiánynak tartotta. Aztán még ez a meggyőződés is elmúlt belőle. S nem maradt semmi.

A semmi túl kevés. Kiss mérnök, mint láttuk, valamilyen okból föl akar mászni egy vasúti töltés oldalán, autózik a városban, méghozzá a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel, bizonyos dolgok újra meg újra az eszébe jutnak, telefonál, fölmegy a volt feleségéhez, habár az nem hívja, beszélni akar valamiről, s végül úgy jön el tőle, hogy semmit se mond. Amikor valósággal rátört a volt feleségére, erős kísértést éreztünk arra, hogy beszéltessük, vagyis úgy tegyünk, mintha tudnánk, miről akar mesélni. Szerencsére elkerültük ezt a csapdát, holott ha beleesünk, az csak logikus következménye lett volna a korábbiaknak: annak, hogy általános, sokat sejtető megjegyzésekkel (ha nem is vittük túlzás565