Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Csaplár Vilmos: Részlet a Szép epikus korszakunk című regény előtanulmányaiból

— Szükségem van arra, hogy beszéljek veled.

— Gondolod, hogy nekem is?

— A te életedbe mindig beleférek.

— Most már egyre kevésbé.

— Baj van. Csak te tudsz megnyugtatni.

— Valamikor éppen az ellenkezőjét állítottad.

— Hogy értetted azt, hogy egyre kevésbé?

— Ahogy mondtam: egyre kevésbé.

— Most valami különleges dologról van szó. Nem érzed a hangomon?

— Semmit se érzek.

— Az életem veszélyben van.

— Melyik?

— Hogyhogy melyik?

— Legalább háromról tudok.

— Pedig csak egy van. És te vagy ebben az őrületben az egyetlen biztos pont, hidd el!

— Éppen ezért ne gyere.

— Ezt nem értem.

— Én se azt.

— Mit?

— Mit nem értesz? Halló! Éva!

— Tessék?

— Azt hittem, letetted.

— Még nem.

— Megyek.

— Semmi értelme.

— Mit nem értesz?

— Halló!... Halló!

Nem kérdezték, hogy ki az, csak csöndesen kinyílt az ajtó: Éva állt előtte világoszöld, bő flanellruhában, melynek az oldalvarrásból nyíló, hatalmas, zsákszerű zsebeiben nemcsak a kézfeje, hanem az alsókarja is eltűnt. Ehhez azonban előre kellett nyomni, s kissé meg kellett emelni a ruha alját. Kiss mérnök terhes asszonyokra gondolt volna, akik húsos arcukban fészkelő, elégedett, mégis keserveket sejtető szemükkel őt bámulják, ha nem gondol rögtön valami másra is. Évát sokáig nem volt képes asszonynak érezni. Talán mert olyan kicsi. Mégis, hogy öregszik! Én is hogy öregszem! Ezután már mindig elhagynak. Szerzek valakit, aki behízelyi magát, aztán elhagy. Egyre nehezebben szerzem meg őket, valóságos átmeneti szállás leszek, nem igaz? Györgyi! Györgyi, Györgyi! Ha engedem! A bőrzekéje ujjárói a foltot még mindig nem sikerült eltávolíta- nia. Kapargatni kezdte. Ö persze egészen másképp él! Szerda. Ma szerda van, ki súgja ezt neki, miért fontos? Valaki, akit Kiss mérnök megvetett, legszívesebben visszahátrált volná az utcára, annyira földühítette, hogy régi, szinte elfelejtett gondolatok támadhatnának föl. Megdörzsölte az orrát, hogy az ezzel együttjáró mosolyféle összetartsa azt, aki már hátrálni kezdett és azt, aki maradni akar.

— Bejössz végre? Vagy máris meggondoltad magad?

Kiss megborzongott.

563