Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Csurka István: Az adáspótló együttes (tévéjáték)
NÉHAY (a feleségére néz, jobb tenyerét az ég felé fordítja): Kik? NÉHAYNÉ: Nem tudom. NÉHAY: Hogy-hogy nem tudod? Mi az, hogy nem tudod? NÉHAYNÉ: Nem tudom. NÉHAY; Ki csöngetett? NÉHAYNÉ: Egy férfi. NÉHAY: Egyenruhás? NÉHAYNÉ: Nem. NÉHAY: Civil? NÉHAYNÉ: Civil, de furcsa. NÉHAY: És kit keresnék? Téged vagy engem? Vagy Jancsit? Hol-merrre jártál te ma? Mondtál valakinek valamit? NÉHAYNÉ: Csak a piacon voltam. És nem mondtam semmit. Illetve drágállot- tam a... NÉHAY: Mit drágállottál? NÉHAYNÉ: A paradicsomot... Dehát az a világ már elmúlt, János. Több mint húsz éve nem vittek el a házból senkit. NÉHAY (tesz egy mozdulatot, hogy ez igaz, de mégsem igaz): Ma nincs adás. NÉHAYNÉ: Hétfő van. Vagy nem? NÉHAY: Na látod. NÉHAYNÉ: Hátha Jancsi felől hoznak valami hírt, hátha megtudjuk, mi van vele. Én tegnap is azt álmodtam, hogy nem disszidált. NÉHAY: Persze, hogy nem disszidált, ki mondta, hogy disszidált. Az én fiam. Ezt hagyd! Amellett, magunk közt szólva: disszidált? Irt egy sort is, üzent? Nem! Eltűnt. Nem jár haza... Kivett valahol egy albérletet, és együtt él valami nővel. Nagy fiú már... Budapest pedig már világváros... EJ lehet tűnni benne. Bárcsak disszidált volna ... magunk közt szólva... dehát ostoba ő ahhoz. Még egy év, és védett korba kerülök. Addig nem jelentjük a dolgot. Csengetés. A házaspár rémülten egymásra néz. NÉHAYNÉ: Biztos? NÉHAY: Mi biztos? NÉHAYNÉ: Hogy elmúlt az a világ... Nem így szól a mi csöngőnk ... NÉHAY: Mert ilyenkor még nem hallottuk soha... Ki csönget be hozzánk ilyenkor? NÉHAYNÉ: Kinyissam? NÉHAY: Persze. És kérdezd meg, kicsoda, és mit akarnak. NÉHAYNÉ: Egyedül volt... NÉHAY: Lehet, már nincs egyedül. NÉHAYNÉ: Hogy-hogy nincs egyedül? Menj ki te. NÉHAY: Pizsamában? NÉHAYNÉ: Te vagy a férfi... NÉHAY: Éppen az... az asszonyokkal elnézőbbek... NÉHAYNÉ: Kik? Kicsodák? NÉHAY: Az isten szerelmére... Lehet, hogy ... Távirat... NÉHAYNÉ: Távirat? Nekünk? Honnan? Nincs nálam aprópénz. Erőteljes csengetések. NÉHAY: Még elmennek a végén ... NÉHAYNÉ: Baj? Elmegy, elmegy. Adjál aprópénzt... NÉHAY: A kabátom... odakint a felöltőm zsebében találsz... Két forint elég neki... még sok is... NÉHAYNÉ (indulna, de előbb bátortalanul visszanéz): Szóval azt mondod, nincs adás? NÉHAY: Nincs. És? Hétfő van! NÉHAYNÉ: Bevezethették volna már, hogy minden nap legyen adás. És a rádió? NÉHAY: Sugároz. Az újság is megjelent. (Felveszi az újságot, elolvassa a dátumot) Ezerkilencszázhet... érdékes, egy kicsit elmosódott... A, a nyomás is ... a papír... hát újság ez? Mire vársz? NÉHAYNÉ (hívást várva néz a férjére): János... A csengetés folyamatos, szüntelen. Az asszony már majdnem indul, amikor Néhay agyán átvillan egy bizarr gondolat. NÉHAY: Gyere ide... NÉHAYNÉ: Mit akarsz? (Észreveszi a férje tekintetében, a mozdulataiban, ahogyan helyet csinál maga mellett az ágyban, a gerjedelmet.) Megőrültél? Most, amikor csöngetnék? NÉHAY: Hadd csöngessenek! Gyere! 46
