Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
visszatérnek a Lányhoz, aki merev mosollyal nézte végig a jelenetet... IDEGEN (feláll): Hiába minden gyötrelem! A hajnal hideg kardlaipját megcsókolva hányszor esküdtem dermedt ajkakkal: kitartok! Mentem át idegen városokon, utcákon, hol, mint odvas fogsor, álltak a házak, s féltem: szétszaggattatom, mert 'rettentővé vált minden — az alkony egéről úgy csüggtiek alá a piros felhők, mint a vágóhídon kampókra aggatott húsdarabok, hogy hittem jóslatnak: felnégyelt testemet így tűzi a négy égtáj kapujára, ki ellen lázadtam: az Űr. Féltem, de nem fordultam vissza mégsem, s most itt érzem magam otthontalannak... Hiányoznak a pályaudvarok, az újságárusok kiáltozása, szállodai szobámba felszűrődő zene, egy asszony ottfelejtett fésűje a piszkos tükör előtt, a kertvárosokban gomolygó füst, amikor az avart égetik, ülések bőrszaga a távolsági autóbuszon, mert már edómelyít ez az örök virágillat, az ég örökös agyommosott kékje, és az is, hogy minden vágyam teljesül azonnal, még alig kívántaim... A Lány ezalatt újból lejjebb ereszkedett, egészen közel a neki most hátai fordító Idegenhez. LÁNY: El akarsz menni ? IDEGEN (villámgyorsan megperdül): Te ... te beszélsz hozzám? LÁNY: Már megszoktalak. Valóban el akarsz menni? IDEGEN: Igen. LÁNY: Kérlek', maradj! IDEGEN: Ha... megfoghatom a kezedet. LÁNY (ijedten hátrál): Nem, azt nem lehet. IDEGEN: Miért nem ? LÁNY: Nem tudom. Csak érzem, hogy nem. IDEGEN: Az imént különös dolgot láttam. Meghalt egy madár. LÁNY: Mi ebben a különös? A te világodban nem halnak meg a madarak? IDEGEN: Lezuhant az égből, és a társai nyomban lecsaptak rá, és vagdosni kezdték a húsát. Véres csőrrel repültek fel róla. LÁNY: Igen., láttam. De miért mondod ezt nekem? IDEGEN: Hogy tűrheted, hogy a te Völgyedben ilyen szörnyűség történjék? LÁNY: Nem értesz te semmit. A halott vérét azért ragadják el a társai, hogy visszaadják az égnek. És akkor őben- nük élni fog tovább, örökkön-örökké, a levegőben, ahonnan származik. IDEGEN: Még élt az a madár... Mészárlás volt ez, Völgy Lánya, és én iszonyodom ettől a Vögytől. LÁNY (haragosan): Akkor hát menj el innen, Idegen! IDEGEN: Már nem tudok elmenni nélküled. LÁNY (hirtelen elhatározással): Vigyél magaddal! IDEGEN (meglepődik, de érzi, hogy ezt nem szabad elárulnia): Fogoly vagy. LÁNY: Szabadíts meg! IDEGEN (elindul a Lány felé): Nyújtsd a kezed! Szél söpör végig a Völgyön, leszaggatja a fák lombját, ágakat tördel. Állatok futkosnak a fűben, felhők takarják el a napot, a források tükre elhomályosul... A Madarak riadtan verdesnek a Lány körül, aki hasztalan próbál közeledni az Idegenhez. LÁNY: Nem tudom. Valami nem enged. IDEGEN: Meg kell tenned. Így sohasem érlek el. LÁNY (minden erejét megfeszíti, de mintha falba ütközne, nem tud áttörni a Madarak gyűrűjén): Hiába... (elsodródik a szélviharban) IDEGEN: Állj meg, hová repülsz? LÁNY: Sodor a szél. Az Idegen kétségbeesetten nyújtja karját a Lány után, aki egyre távolodik ... Lehorgasztja a fejét, és megpillantja a kést. Felkapja, és ugyanazzal a mozdu497
