Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
lattal, mint az álombéli Lány, a tenyerébe szúrja. Ami most történik, kettejük szavaiból világosodik meg előttünk. IDEGEN: Nézd, elindult féléd a vérem. LÁNY: Mi történik velem? Honnan támadt ez a seb a tenyeremen? Mi árad belém? Idegen, nézd, egyre súlyosabb leszek... Közeledem hozzád. IDEGEN: Megszabadítottalak. Ember vagy megint. A Lány leereszkedik, s ahogy közelít az Idegenhez, az egyre gyengül, térdre esik, kezét, melyet a vére köt össze a Lány kezével, még a magasba tartva. A Lány odaér hozzá, és letérdel melléje. LÁNY: Ne halj meg! Miért szabadítottál meg rabságomból, ha most magamra hagysz? IDEGEN: Ez volt az ára. (meghal) LÁNY: Mit tegyek, hogyan támasszalak fel, Idegen? Miért hallgatsz, Völgy? Milyen iszonyú csend támadt hirtelen. Nehéz vagyak, nagyon nehéz, egy lépést sem tudok tenni. El is felejtettem járni... Igen, most már emlékszem. Valaha ilyen voltam, mint most, minden eszembe jut... Kislánykoromban egy nagy szürke házban 'laktunk, az udvaron diófa állt. Apám hintát akasztott az egyik ágára. Emlékszem egy augusztusi délutánra... szekér ment el a ház előtt, és meleg por szállt nyomában az udvarra... a diófa lomján átsütő napfény küllői felragyogtak benne... Én ültem a hintán, és mézeskenyeret ettem ... beszívtam a porszagot, amelybe az ágyasok 'fülledt virágillata keveredett... olyan érzés volt, mintha a mézeskenyérrel azt az augusztusi délutánt majszoltam volna... és olyan különös volt, olyan jő és meleg... egyszer csak leugrottam a hintáról, berohantam a szobába, fölkaptam a mackómat, és addig marcangoltam, amíg a szám meg nem telt fűirészporral... Mit tegyek most? Mit tegyek? De hát hogy kerültem én ide? (körülnéz, és meglátja a csöggedten elült Madarakat) Madarak, madaraim, segítsetek! Szánjatok el a véremhez, és hozzátok ide a csőrötökben! Töltsétek meg vele az ereit!... (A Madarak engedelmeskednek... Az Idegen éledezik... Végül a Lány segítségével feláll. A Lány csak most néz körül a Völgyben.) LÁNY: Nézd, Idegen, kiapadt a patak, elsárgul a fű. Az erdőről vörös és sárga foltokban szakad le a lomb, mint a leprás húsa. Elhallgaittak a madarak. Nyúlsírásf hallok, rókabűzt sodor a szél... IDEGEN: Elmegyünk innen, szerelmem. LÁNY: Mit tettünk, jaj, mit tettünk? Kígyók tekerednek a fák törzsére, a madarak sírva röpdösnek a fészek körül, de 'már nem mernek leszállni a fiókáikhoz ... Amit mond, lejátszódik; előtódulnak a Völgy állatai, vad tusakodás kezdődik, aztán valamennyien megmerevednek. Meghalnak a Madarak is. IDEGEN: Csukd be a szemed, nem kell látnod. LÁNY: Hideg lett, fázom... Elbújt a nap, csukott szemmel is érzem. IDEGEN: Vedd fel a kabátomat! (Ráadja a kabátot, nyakára tekeri a mocskos sálat. A Lány csukott szemmel áll, most már ő támaszkodik a férfira, szánalmas a rongyos kabátban.) Menjünk innen! Elindulnak. Végigmennek a középső színpadon, leereszkednek az alsóra. Azon is végigmennek, közben szállingózni kezd a hó. Mire kiérnek, mindhárom színpadot elborítja. Függöny 498
