Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)

nem, eat a nagykést forgatom meg benned. 'Mi az, finnyás vagy? Nem akarod? Neem? Azt hiszed, ellentmondhatsz nekem? No jó, te akartad! Akkor most csinálok — de külön a te számodra, hogy tanulj is valamit — egy szép, szabályos harakirit. Tudod, kik voltak a szamurájok? Nem? Hát akkor figyelj! Először egy vágás, húzd csak fel az inged, a hasfalon ...

(A Léggömbárus beleszúr az egyik léggömbbe. A durranásra felugrik a kutya, de rögtön vissza is keveredik, és unottan végigterül a földön — megszokhatta már az efféléket. Fészkelődés közben azonban felfigyel valamire, és szemét a Városba vezető útra szegezve, nyüszíteni kezd. A Léggömbárus színházi látcsövet vesz elő, és a szeméhez emeli. Aztán halkan, erélyesen rászól a kutyára.) Indulás! Gyorsan!

Megfordulnak és balra elhagyják a színpadot. Jobbról belép a Vándor. Fejét lehorgasztva, fáradtan lépked. Nagyon lassan halad át a színen, közben — mintha az éjszakát hozná magával — teljesen besötétedik. Inkább sejtjük, mint látjuk, hogy egy harmincéves férfi megy át előttünk.

2. jelenet

Szín: a középső színpad és a felső színpadra vezető lépcső. A kisváros főtere. A lámpák gyenge fénye alig tud áttörni a sűrű ködön. Középen, a felső színpadon áll a templom, de most csak a körvonalai sejtenek. A kapujához vezető lépcsősor legalsó fokán ül egy öregasszony fekete kendőben, fekete öregasszonyruhában. Kezében barna, rózsafüzér. Hangtalanul imádkozik, ö Mária Magdolna. A Vándor balról lép be, és odamegy az öregasszonyhoz. VÁNDOR: Magdolna, megismersz? MÁRIA MAGDOLNA (fölnéz rá, és sokáig gyanakvóan méregeti): A Mester küldött?

VÁNDOR: Itt születtem, ebben a városban. Naponta láttalak téged iskolába menet, és később is, ha erre jártam. Tíz éve hagytam el a Várost, s te most is ugyanazon a lépcsőfokon ülsz, mint akkor.

MÁRIA MAGDOLNA: Tíz esztendő vagy egy pillanat, nekem egyik se mond semmit. Én kétezer éves vagyok.

VÁNDOR: Sok furcsaságot beszéltek rólad.

Hogy a Város szélén laksz egy disznóólban, és egy kutyával hálsz.

Hogy vért hordasz neki a vágóhídról, és magad is azt iszod.

Azt is mondták, hogy a háborúban megerőszakoltak az idegen katonák, akkor bolondultál meg.

Meg még a2t is, hogy a vőlegényed várod vissza a háborúból, és harminc éven át minden nap kimentéi eléje a vonathoz.

Egy napon aztán elfogyott az erőd, és le kellett itt. ülnöd.

Azóta nem mozdulsz innen.

MÁRIA MAGDOLNA (hirtelen megélénkülve):

Én kétezer éve várok ezen a helyen. Mária Magdolna vagyok.

Ott voltam az én Uram keresztrefeszi- tésénél, és harmadnapon 'találkoztam vele.

Nekem, nekem jelent meg egyedül, — az evangélisták hazudnak.

És egy napon hullani fog a hó, és ebben a templomban nagy fényesség támad.

És nagy csikordulással kinyílnak majd a kapui, és az én Jézusom ottan fog állatni a küszöbön, és mondja nékem: „Eljöttem hozzád, Mária, mosd meg az én lábaimat, mert megfáradtak a bolyongásokban, és szárogasd meg őket a hajaddal, mert Te vagy az én menyasz- szonyom, akit elhagytam kétezer évre, hogy most újabb ezer esztendőkre az én Atyám trónusa elé vezessem.”

VÁNDOR: Nézz csak föl, Magdolna! Esik a hó.

Az öregasszony fölkapja a tekintetét: az égből nagy pelyhekben szállingózik a hó. Fekete kendőjére rongyaira, telepednek a pelyhek, mint a teremtés második napján az égbolt fekete ürességére a csillagok. Az öregasszony feláll, és a templom felé fordul. Sokáig áll yiozdu- latlanul, a várakozásba meredve, de nem történik semmi, csak a hó hull egyre sűrűbben. A Vándor ezalatt észrevétlenül kimegy. Éppen abban a pillanatban lép ki a színpadról, amikor az öreg435