Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)

asszony reményvesztetten visszafordul, és őt keresi a tekintetével. MÁRIA MAGDOLNA (kiáltva): Ki vagy te? (Nem kap választ. Visszaül a lépcsőre, és imádkozni kezd.) Kétezer esztendeje várok reád, Uram. Hajamat 'ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne. Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán! Oly kínok zend ülnek meg bennem, hangom kiveri a holtakat a földből, az elrejtett ezüstpénz sírjából, mint osdllagköd, szétfröccsen az Űrbe. Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg! mert megreped a föld szíve, ha én megkonduiok. De nem hallgatsz reárn, elfordult éntőlem a Te orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab, és vésete kibetűzhetetlen, — akár a telihold a hajnal párájában, csak homályuk ... Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer esztendőm virradatain öt sebed pírja átszivárog. Minden fény kialszik. Függöny a kö­zépső színpadra. 3. jelenet Szán: középső színpad (vendéglő), alsó színpad (utca) Vendéglő. Három asztal van a színen. Az egyiknél három félig részeg férfi énekelget. A másiknál házaspár vacso­rázik: kapcsolatukból árad a sivárság és unalom. Erre a két asztalra a jelenet kezdetekor mintha üvegbúra borulna, a Léggömbárus megjelenéséig sem a ré­szegek énekét, sem a házaspár evőesz- közcsörgetését, félszavait nem halljuk. Az Idegen a középső asztalnál ül, előt­te a vacsora maradéka és üvegben vö­rösbor. Az Idegen húsz éves, de inkább kamasz még, mint fiatal férfi; ujjaival idegesen dobol az asztalon, úgy viselke­dik, mintha várna valakit. De valójá­ban nem vár senkit, csak még nem vett bátorságot, hogy a fizetőt hívja. Belép a Vándor, és pillanatnyi habozás után el­indul feléje. VÁNDOR: Ideülhetók? Vagy vár vala­kit? IDEGEN: Nem... Tessék! VÁNDOR: Köszönöm. PINCÉR (elősiet): Mit parancsol? VÁNDOR: Vacsorát és bort. PINCÉR: Csak pörköltünk van és vö­rösborunk. Hozhatom? (A Vándor kérdően néz az Idegenre. Az Idegen bólint, és hirtelen rokonszenv ébred benne az ismeretlen férfi iránt.) VÁNDOR: Igen. Most néhány percig egyikük sem szó­lal meg. A Pincér kihozza az ételt és a bort; a Vándor mohón eszik. Az Ide­gen igyekszik félrefordítani a tekinte­tét, félszeg dobolása észrevehetően fo­kozódik. Szeretne elmenni, de úgy érzi. udvariatlanság lenne elhagyni az asz­talt, amikor más is helyet foglalt mel­lette — még tüntetésnek fogná fel a tá­vozását. Ugyanakkor szeretne is szóba elegyedni az ismeretlennel, de nem jut eszébe semmi, amivel a társalgást kezd­hetné. Már éppen rászánja magát, hogy mégis megszólal, de ekkor az utcán, a vendéglő ablakai előtt két fehérköpe­nyes férfi fülsértőén ' nyikorgó kiskocsit húz át, s erre mindketten felfigyelnek. A kiskocsin egymásra dobálva ütött-ko- pott kirakatbabák hevernek, egyikük karja a földet söpri. A Vándor befejezi az étkezést, kitölt magának egy pohár bort, az előbbi mohósággal iszik belőle, aztán — mintha csak most látná meg az Idegent — feléje emeli a poharát. VÁNDOR: Egészségedre, testvér! Jó ez a bor, tíz éve nem ittam ilyet. IDEGEN: Maga... nem idevalósi ? VÁNDOR (elmosolyodik, mert ő is vá­ratlan rokonszenvet érez asztalszom­szédja iránt): Szervusz, testvér! Vándor vagyok. Valaha volt más nevem is, de már lekopott rólam. IDEGEN: Szervusz... egészségedre. Ide­gen. Engem mindig így hívtak, (koccin­tanak, isznak) VÁNDOR: Tíz éve nem jártam a szülő­városomban. Tíz éve, és már senki sem él itt azok közül, akiket szerettem. Csak 486

Next

/
Oldalképek
Tartalom