Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Kunszabó Ferenc: "Homály és tévedés" - Széchenyi István eszmerendszere IV.
Nálunk ősiség van. S a legfőbb tulajdonos nem az uralkodó, hanem a Szentkorona. Hanem: az ősiségi föld osztódik, mert rendszerint minden fiúgyermek örököd belőle. A hitibizomóny nem osztódik, mert csakis az elsőszülött örökölheti. Ám: a hitfoi- zomány terhelhető, és adósság fejlében elvitatható, azonkívül, hogy a király a hitlevelet vissza is vonhatja. — Ezért alapít oly kevés magyar birtokos hitbizománytt, s azokat sem az ősiségi, hanem az újabb szerzeményű földekre. (Ezt teszi Ferenc gróf is 1814-ben.) De ugyanezért, csak éppen ellenkező megfontolásból kezdeményezi, propagálja ezt a formát az udvar. Igen ám, de mikor 1687-ben, viszonzásul az ellenállási jogról vadó lemondásért, a király a magyar főnemességnek is lehetővé teszi a hitbizományt, s ebbe többen beleegyeznek, az udvar rögvest perrel támadja a birtokosokat (ez a Wesselényi féle összeesküvés kiváltó oka), s az utódokat is földönfutóvá teszi. Vagyis a magyar kapitalista fejlődés útjában a legnagyobb és legmélyebbre ágyazódó szikla az az ősiség, amely Nyugaton eleve nincs, s amelyre nálunk egyúttal a nemzeti lét terhe is nehezedik. Aki ezt nem érti, az előtt örökre kusza összevisszaságban marad ez az egész korszak. S mert az udvar szinte sohasem támadta nyíltan az ősiséget, hanem a felszínen mindig a közadózás, a jobbágyság, a vámok körül folyt a vita — ezért a húszas évekre gyökerét megmarkolni, gyakorlati céllal (amitől az oly régen kibogozhatatlan szálak már a magyar közvélemény sem látja a hazai viszonyok sajátságát. Széchenyi látja, érti, s a Hitelben a legfőbb fundamentumot veszi célba. — Senki más emberfia nem tehette volna meg a kiközösítés, a lepuffanltás, az agyonverés veszélye nélkül... A legmagasabbra szárnyalni az ideákkal, s közben a probléma leg- gyökerét megmarkolni a gyakorlati céllal (amitől az oly régen kibogozhatatlan szálak szép rendbe sorakoznak, s mint hajnali köd oszlik el a homály és a tévedés) — ez a zseni szuverenitása. És ezt kell megértenünk, ha Széchenyi István történelmi szerepét érteni akarjuk. Ha a XVIII. század nyolcvanas éveiben az általános emberi és a nemzeti jogokra, a politikai és polgári szabadságra helyeződött a fő súly, akkor az 1825/27-es diéta után a gazdasági kérdésekre. Igen, mert akkor a felvilágosodás ideái dolgoztak, mostanra viszont az eszmék megvalósítása került előtérbe. Nemcsak nálunk, hanem Európaszente. Nem voltunk hát lemaradva a koreszme tekintetében, hátrébb jártunk viszont gazdasági, s különösen ipari fejlettségben meg az erre épülő közgazdasági viszonyokban, valamint az egészet kifejező jogrendben. A Reformkor kezdő nemzedéke erre is rájött, ezért próbálták a gazdasági élet rajzán keresztül megközelíteni a társadalmi helyzetképet. S nekünk is így kellene cselekednünk ma — a dolog azonban csak látszólag könnyű. Mert nemcsak nékik nem álltak rendelkezésre az adatok, hanem mi sem ismerjük őket pontosan; amellett, hogy a honi gazdálkodás állapota, szintje sem volt feltárva — s nincs máig sem. Igen, mert a korabeli alapadatok, leírások nagyobb része mind e pillanatáig felkutaithatatlanul hever a dokumentumőrző helyeken... A Reformkorban sem idő, sem mód nem adódott elég kimerítően pontos és általános kép megrajzolásához; az utána következő rendszerek, meg az egymást váltó szellemi, politikai, tudományos irányzatok viszont nem tartották, fontosak a vonatkozó adatok kutatását és elemzését. Ugyanis mind be akart bizonyítani valamit, s rendszerint az előző korszak terhére, de a teljes valóságot voltaképpen egyik sem akarta megismerni. Ezért van, hogy gazdasági—társadalmi kérdésekben (s kisebb mértékben ugyan, de a történelmi—politikai helyzetmegítélésekben is) mindmáig egyes művekre vagyunk utalva, melyek, bármily értékesek is, nem helyettesíthetik az összes lényeges dokumentum alapján kialakítható általános képet. Így például Horváth Mihály vagy Szalay László, történetírásunk mindmáig két legnagyobb alakja, a szabadságharc után írták meg főműveiket, s részben emigráció463
