Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Kunszabó Ferenc: "Homály és tévedés" - Széchenyi István eszmerendszere IV.

ban, de pontosan ez akadályozta meg őket abban, hogy kielégítő mértékben kutassák a dokumentumokat. Mérhetetlenül jobb helyzetben volt ebből a szempontból a bécsi levéltárban dolgozó Szekfű Gyula, XX. századi történetírásunk legegyetemesebb koponyája — aki azonban nemcsak meggyőződéses royalista, hanem elszánt Habsburgpárti még Trianon után is, s mint ilyen írta meg újkori történetünket. Azaz: a Habsburgok általában és lényegében nem voltak okai a mi hátra- vettetésünknek. De akkor kik? A népet nem illik vádolni egy felvilágosult szellemtörténésznek, marad hát a nemesség. S pontosan ezen a nyomvonalon haladnak tovább a későbbi hivatásos történészmernzedékek, időivel kigyomlálva Szekfű helyzetelemzéseiből a royalizmust, behelyettesítve azt aktuálpolitikai célokkal. — Am Szekfű Gyula, s mind a többiek úgy dolgoznak, hogy nem veszik a fáradtságot akárcsak egyetlen vidéki levéltár alapos megkutatására.

Ma viszont már az ország hivatalos levéltári anyagának mintegy hetven százaléka összedobálva zsúfolódik, veszélyeztetett állapotban, azaz: meg lehet jósolni az időt, mikor többé olvashatatlanok lesznek.

De tartsunk sort:

Nézzük meg a korabeli egyes műveket, mikből utólag lettek alapmunkák. Itt van például a kitűnő közgazdász, Berzeviczy Gergely, akinek könyvei máig értékesek számunkra', mert például több Olyan eredeti fölismerés van bennük, mint: a függő országok nagy kivitele nem fejlett gazdaságukból, hanem kiszolgáltatott helyzetükből fakad, tudniillik a gyarmattartó minél többet akár kipréselni belőlük. — Am munkáinak forgatásakor kiderül, hogy még ő is milyen kevés adatra alapoz. Vegyek csak egyetlen példát ennek bemutatására. Németül írt főművében (A paraszt állapotáról és természetéről Magyarországon) következtetéseit az egésztelkes jobbágy gazdálkodásának módjára, szintjére és haszonkulcsára építi föl, anélkül azonban, hogy egyetlen ilyen kisgazdaságot megvizsgált volna — pedig ez módjában állt. így egységesíti a felvidéki, a dunántúli meg az alföldi paraszt létfeltételeit, majd arra a következtetésre jut, hogy a jobbágytelek országos értéke 1000 ríhénusi forint, amiből az elméletileg képződhető haszon 6%, azaz 60 Ft. Ö azonban, különböző feltételezések alapján, ennek háromszorosát, azaz 180 forintot számit a jobbágy évi jövedelméül!... Nem taglalom tovább, mert ennyiből is kitetszik, hogy a spekulatív átlagolások csakis spekulatív eredményekre vezetnek. Hiszen: a jobbágytelkek értéke többszáz százalékkal is különbözhetett, vidékek szerint; a reális haszon viszont egyik helyen lehetett nulla százalék, míg a másikon húsz. S ezért sem tudom elfogadni azt a következtetését, miszerint a jobbágy a XVIII. század utolján évi 75 forint ráfizetéssel dolgozik — amellett, hogy ez általában és huzamosan képtelenség is.

A kor másik ügyszerető, tisztes közírója Tessedik Sámuel, a különben szelíden öntudatos szlavista. Szarvason, a század elején telepített szlovákok között kísérletezik a XVIII. század második felében, s az így, helyben szerzett tapasztalatait általánosítja írásaiban az országra, de az Alföldre legalábbis. (S ha nem ő, akkor mások. így például az 1799-ben Berzeviczy Gergely elnöklete alatt Pesten összeülő, szláv többségű lutheránus zsinat.) Pedig nézzük csak meg Tessedik Sámuelnek egy 1779-es, harmadik személyben fogalmazott bejegyzését a szarvasi evangélikus eklézsia évkönyvében: „A vállalkozót káigúnyolták, amiért trágyával és többszöri szántással Istent, a természetet és a földet gazdagabb terméshozamra akarta kényszeríteni, a kísérlet azonban a száraz évben is bevált, s amikor más vetések egyáltalán nem sikerültek, ez a darab szántóföld huszonhét pozsonyi mérős gazdag termést adott.” Azaz: kik gúnyolták a kísérletező Tessediket? A Felvidék hegyei közül a tiszántúli fekete földre telepített szlovákok. S hol bizonyosodott be, hogy a földet érdemes intenzíven, művelni? Szarvason. Ebből azonban véletlenül sem következik, hogy az ország, de akár a Tiszántúl parasztsága a szarvasi szlovákok akkori szintjén gazdálkodott általában. Mert még látatlanban is nyilvánvaló, hogy az egyik helyen jobban, a másikon esetleg rosszabbul — ám sehol sem olyan magas fokon, hogy a javításra ne lett volna mód. Nyilván erre gondolt Széchényi Ferenc is, amikor Tessedik művét magyarra fordíttatta.

464